Időállapot: közlönyállapot (2018.X.31.)

23/2018. (X. 31.) OGY határozat - a 2018–2030 közötti időszakra vonatkozó, 2050-ig tartó időszakra kitekintést nyújtó második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiáról 2/5. oldal

A Kormány 1005/2010. (I. 21.) Korm. határozatával az Éhvt. 3. § (3)–(5) bekezdésében foglaltakra, valamint a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiáról szóló 29/2008. (III. 20.) OGY határozatra tekintettel elfogadta a NÉS-1 célkitűzéseinek megvalósulását szolgáló 2009–2010. évi Nemzeti Éghajlatváltozási Programot (a továbbiakban: Program), elrendelte az abban foglalt feladatok végrehajtását, valamint 2011. I. félévében a feladatok végrehajtásáról és a végrehajtás során szerzett tapasztalatokról történő jelentés benyújtását az Országgyűlés számára. A kormányhatározat melléklete programszerűen tartalmazta a meghatározott célok megvalósításához szükséges feladatokat a 2009–2010 évekre vonatkozóan. A Program megvalósításáról szóló jelentést 2012. június 12-én fogadta el az Országgyűlés.

A Program tartalmilag összhangban volt az Európai Unió (a továbbiakban: EU) üvegházhatású gázkibocsátás-csökkentésére irányuló politikáival, ezen belül az EU emisszió-kereskedelmi rendszerével, az azt felállító irányelvvel és egyéb háttérszabályokkal, valamint a kibocsátás-csökkentést megalapozó stratégiákkal. A Program részletesen tartalmazta, hogy a kibocsátás-csökkentés és az alkalmazkodás területén az egyes ágazatokra vonatkozóan meghatározott célok teljesülését mely hazai és uniós támogatási források megvalósulása biztosítja. Nagy hiányossága azonban a Programnak – és egyben a NÉS-1-nek is – hogy kidolgozásuk a 2007–2013-as EU-s költségvetési ciklus programozása után kezdődött csak el. Ez azt eredményezte, hogy a Program kidolgozása során döntően a már meglévő – nem kimondottan az éghajlatváltozással kapcsolatos – konstrukciókat rendelték hozzá az egyes ágazati célokhoz. A 2007–2013-as költségvetési tervezés során azonban nem került meghatározásra kifejezetten az éghajlatváltozás mérséklésére és az adaptáció erősítésére vonatkozó konstrukció, ezért a Programban azonosított konstrukciók többsége csak részben szolgálta a NÉS-1-ben megfogalmazott célok teljesülését, számos esetben a NÉS-1 célkitűzéseihez nem, vagy csak részben kapcsolódó projektek kerültek támogatásra.

A Program finanszírozása az uniós források mellett szorosan kapcsolódott a kiotói és uniós kvótaértékesítésből származó bevételek felhasználásához, a hazai Zöld Beruházási Rendszerhez. A NÉS-1 céljainak megvalósulását gátolta, hogy a kvótabevételek meglehetősen kiszámíthatatlanok, nehezen tervezhetőek voltak, amelyet fokozott a nemzetközi kvótapiacokon az elmúlt években tapasztalható jelentős árfolyamcsökkenés is. Mindezek ellenére e források terhére 2008 és 2012 között számos program került meghirdetésre összesen több mint 41 milliárd Ft keretösszeggel.

ELEKTROMOBILITÁS ELTERJESZTÉSE

Az elektromobilitás egy viszonylag új területnek számít hazánkban, a szabályozás jelenleg nem teljes, azonban 2016 óta egyre több program megvalósításával cél az elektromos autók részarányának növelése Magyarországon, illetve ezen gépjárművek üzemeltetéséhez elengedhetetlen töltőinfrastruktúra kialakítása, amellyel átjárhatóvá válik az ország tisztán elektromos meghajtású gépjárművekkel. A támogatások eredményeként (4. táblázat) 182 db töltő telepítése, és 1 035 db elektromos gépjármű beszerzése valósulhat meg.

4. TÁBLÁZAT: AZ ELEKTROMOBILITÁS TERJESZTÉSÉRE IRÁNYULÓ PÁLYÁZATI PROGRAMOK ADATAI A 2018. ÉVI 20. HÉTEN (TÁMOGATÁSBAN RÉSZESÜLT PÁLYÁZATOK)

Pályázati kiírás megnevezése Meghirdetés éve Támogatott pályázatok száma Beszerzendő elektromos gépkocsik száma Telepített töltő-
állomások száma
Megítélt támogatás
(db) (db) (db) (Mrd Ft)
Önkormányzati töltőtelepítési program 2016 72 - 182 0,52
Elektromos autóvásárlási program 2016 843 1 035 - 2,02
Mindösszesen 1 068 1 035 182 2,54

Forrás: e-Mobi Elektromobilitás Nonprofit Kft.

ENERGIAMEGTAKARÍTÁST EREDMÉNYEZŐ HAZAI PÁLYÁZATI PROGRAMOK

2008 óta az energia-megtakarítást eredményező hazai pályázati programok (Lakóépületek és Környezetük Felújításának Támogatása Program, Zöld Beruházási Rendszer, Új Széchenyi Terv) keretében összesen több mint 90 milliárd Ft-ot ítéltek meg közel 200 ezer pályázat megvalósítására (5. táblázat). A pályázatok eredményeként 474 018 lakás energetikai korszerűsítésére kerül sor, ennek köszönhetően az éves CO2-megtakarítás mértéke várhatóan megközelíti a 225 ezer tonnát, az energiamegtakarítás mértéke pedig meghaladja a 850 GWh-t.

5. táblázat: Energiamegtakarítást eredményező pályázati programok adatai a 2018. évi 22. héten (támogatásban részesült pályázatok)

Pályázati kiírás megnevezése
Az iparosított technológiával épült lakóépületek energia-megtakarítást eredményező korszerűsítésének, felújításának,
Meg-
hirdetés éve
Támogatott pályázatok száma Támogatásban részesülő lakások száma
Megítélt támogatás

Várható megtakarítások
támogatása (LFP–2008-LA–2) 2008 (db) (db) (Mrd Ft) CO2 (t/év) energia (kWh/év)

727

36 137

11,70

-

118 178 435
Az iparosított technológiával épült lakóépületek energia-megtakarítást eredményező korszerűsítésének, felújításának, támogatása (ZBR Panel I.)
2008

911

45 958

13,92

32 824

146 331 103
Az egycsatornás gyűjtőkémények (termofor kémények) felújításának támogatása 2008 202 6 731 0,48 - -
A távhővel ellátott lakóépületek lakásonkénti hőfogyasztásának szabályozására és mérésére alkalmas eszközök beszerelésének támogatása / Öko-Program
2008

1 258

85 451

4,90

-

128 162 460
Az egycsatornás gyűjtőkémények (termofor kémények) felújításának támogatása 2009 137 3 962 0,29 - -
A távhővel ellátott lakóépületek lakásonkénti hőfogyasztásának szabályozására és mérésére alkalmas eszközök beszerelésének támogatása / Öko-Program
2009

227

15 158

0,94

-

21 796 760
Zöld Beruházási Rendszer – Energiahatékonysági Alprogram (ZBR–EH–09) 2009 1 033 1 653 1,68 4 289 20 416 554
Zöld Beruházási Rendszer – Klímabarát Otthon Panel Alprogram (ZBR Panel II.) 2009 539 38 468 21,41 52 524 234 428 829
Zöld Beruházási Rendszer – Energiatakarékos Háztartási Gépcsere Alprogram 2010 195 11 742 0,99 3 859 5 005 598
Zöld Beruházási Rendszer – Energiatakarékos Izzócsere Alprogram (ZBR–ICS) 2010 238 18 906 0,44 17 533 22 740 683
Zöld Beruházási Rendszer – Mi otthonunk felújítási és új otthon építési Alprogram 2011 389 439 1,49 2 127 10 113 400
Megújuló energiahordozó felhasználását elősegítő, használati meleg víz előállítását és fűtésrásegítést szolgáló napkollektor-rendszer kiépítése alprogram (ÚSZT–ZBR–NAP–2011)
2011

3 518

3 560

2,50

3 641

11 784 990
Az egycsatornás gyűjtőkémények felújításának támogatása 2011 101 3 025 0,43 - -
Új Széchenyi Terv – Fűtéskorszerűsítés
(ÚSZT–FŰTÉSKOR/2012)
2012 893 898 0,84 3 938 -
Új Széchenyi Terv – Társasházak Energetikai Felújítása Alprogram 2013 26 1 068 0,52 - 3 991 818
Otthon Melege Program – Háztartási nagygépek energiamegtakarítást eredményező cseréje alprogram 2014 22 461 22 461 0,79 8 801 9 564 875
Otthon Melege Program – Homlokzati Nyílászárócsere Alprogram (ZBR–NY/14) 2014 2 110 2 110 0,86 1 864 9 716 508
Otthon Melege Program – Fűtéskorszerűsítés (Kazáncsere) (ZFR–KAZ/14) 2014 2 260 2 260 1,17 4 415 20 784 632
Otthon Melege Program – Háztartási nagygépek (mosógép) energia megtakarítás eredményező cseréje alprogram 2015 40 981 40 981 1,78 3 268 3 031 000
Otthon Melege Program – Társasházak energiamegtakarítást eredményező korszerűsítésének, felújításának támogatására kiírt alprogram (ZFR–TH/2015)
2015

430

13 975

11,52

19 958

90 198 766
Otthon Melege Program – Háztartási nagygépek (hűtő és fagyasztó készülék) energia megtakarítás eredményező cseréje alprogram (HGCS/2016)
2016

44 405

44 405

1,53

19 207

20 651 931
Otthon Melege Program – Családi házak energia-megtakarítást eredményező korszerűsítésének, felújításának támogatása alprogram (ZFR–CSH/2016)
2016

2 851

2 851

4,82

13 008

13 987 512
Otthon Melege Program – Fűtési rendszerkorszerűsítésének támogatása alprogram 2017 5 805 5 805 2,98 12 288 50 579 568
Otthon Melege Program – Háztartási nagygépek energia megtakarítás eredményező cseréje alprogram 2017 61 222 61 222 2,54 14 326 13 323 993
Otthon Melege Program – Földgázüzemű konvektorok cseréjére irányuló alprogram 2017 4 792 4 792 1,91 6 177 30 587 416
Mindösszesen - 197 711 474 018 92 224 047 854 183 371

Forrás: NFSI Nemzeti Fejlesztési és Stratégiai Intézet Nonprofit Kft

A NÉS-1 CÉLJAINAK MEGVALÓSULÁSÁT TÁMOGATÓ KÖZÖSSÉGI PÁLYÁZATI PROGRAMOK

A NÉS-1 céljainak megvalósítását a Környezet és Energia Operatív Program (KEOP) számos konstrukciója támogatta, azonban a legtöbb esetben csak közvetett kapcsolat mutatható ki az egyes konstrukciók és a NÉS-1 céljai között. Ez főként abból fakad, hogy az operatív programok tervezése időben jóval megelőzte a NÉS-1 kidolgozását, így a kapcsolódási pontok azonosítása csak utólag volt lehetséges. A NÉS-1 céljainak megvalósulását a megújuló energiaforrás-hasznosítás növelését, az energiahatékonyság javítását és a fenntarthatósági szempontú szemléletformálást támogató pályázati konstrukciók közvetlenül szolgálják. E támogatási konstrukciókra (6. táblázat) összesen közel 138 milliárd forint került megítélésre (3085 db pályázathoz).

6. táblázat: A NÉS-1-hez kapcsolódó KEOP konstrukciók főbb adatai a 2018. évi 23. héten


Kód

Konstrukció megnevezése
Megítélt támogatás (Mrd Ft)
Projektek
száma (db)

KEOP 4.1.0
Hő- és/vagy villamosenergia-előállítás támogatása megújuló energiaforrásból
4,02

33
KEOP 4.2.0 Helyi hő- és hűtési igény kielégítése megújuló energiaforrásokkal 19,92 667

KEOP 4.4.0
Megújuló energia alapú villamosenergia-, kapcsolt hő- és
villamosenegia-, valamint biometán-termelés

16,20

80

KEOP 4.7.0
Geotermikus alapú hő-, illetve villamosenergia-termelő projektek előkészítési és projektfejlesztési tevékenységeinek támogatása
0,68

2

KEOP 4.9.0
Épületenergetikai fejlesztések megújuló energiaforrás hasznosítással kombinálva
7,4

95

KEOP 4.10.0./A
Helyi hő- és villamosenergia-igény kielégítése megújuló energiaforrásokkal
14,57

638

KEOP 4.11.0.
Napelemes rendszer fejlesztése költségvetési és állami szervek villamosenergia-költség csökentése érdekében
1

1
KEOP 5.1.0 Energetikai hatékonyság fokozása 1,7 39
KEOP 5.2.0 Harmadik feles finanszírozás 1,62 123
KEOP 5.3.0/A Épületenergetikai fejlesztések 29,39 354

KEOP 5.3.0/B
Épületenergetikai fejlesztések megújuló energiaforrás hasznosítással kombinálva
5,76

52
KEOP 5.4.0 Távhő-szektor energetikai korszerűsítése 18,36 95

KEOP 6.1.0
A fenntartható életmódot és az ehhez kapcsolódó viselkedésmintákat ösztönző kampányok
8,08

433

KEOP 6.2.0

Fenntarthatóbb életmódot és fogyasztási lehetőségeket népszerűsítő, terjedésüket elősegítő mintaprojektek

8,23

490
Végösszeg 136,93 3102

Forrása: Innovációs és Technológiai Minisztérium -Környezeti és Energiahatékonysági Operatív Programokért Felelős Helyettes Államtitkárság

A megújuló energiaforrás-hasznosítás növelésére 1503 pályázat részesült közel 66 milliárd forint támogatásban. Az energiahatékonysági pályázatok a ZBR-ben megítélt támogatásokat meghaladó nagyságrendben, összesen közel 57 milliárd forint támogatásban részesültek, a kapcsolódó szemléletformálási pályázatokra – 923 projekt – pedig 16,31 milliárd forint került megítélésre.

I.3.4. A felülvizsgálat eredménye, problémafelvetések

Összességében megállapítható, hogy a NÉS-1 kellő szakmai megalapozottsággal került kidolgozásra, ugyanakkor nem vette figyelembe, hogy az éghajlatváltozás hatásai térben differenciáltan jelentkeznek, és a társadalmi–gazdasági rendszerek területi különbségeiből fakadóan az egyes térségek alkalmazkodóképessége is eltérő.

A NÉS-1 nem teremtette meg az éghajlatváltozás hazai tendenciáinak, hatásainak, valamint a mitigáció és az adaptáció módszereinek, továbbá a célkitűzések megvalósulásának egységes, területi szempontú vizsgálatának, elemzésének a lehetőségét. Ezért olyan komplex, szisztematikus monitoringon alapuló – a környezeti, társadalmi és gazdasági információkat, valamint a földmegfigyelés eredményeit integráló – adatbázis-rendszerre és értékelési módszertanra van szükség, amely objektív háttérként segíti az alkalmazkodással kapcsolatos közpolitikai tervezést és döntéshozatalt.

A NÉS-1-ben megfogalmazott célok és intézkedések nem tükröződtek vissza a 2007–2013-as EU-s költségvetési időszak programjaiban, a pályázati konstrukciók esetében csak részben integrálódtak a klímapolitikai célok. E célok megvalósulásának nyomon követése nem megfelelően biztosított, mivel a konstrukciók többségénél nem kerültek meghatározásra olyan éghajlati (mitigációs és adaptációs) teljesítmény-indikátorok, amelyek segítségével nyomon követhető lenne az előrehaladás mértéke.

Intézkedések a NÉS-2 kidolgozásához

1. A területi különbségeket figyelembe kell venni a helyzetértékelés, valamint a célrendszer és az intézkedések meghatározása során.
2. A Hazai Dekarbonizációs Útiterv és a Nemzeti Alkalmazkodási Stratégia kidolgozása során biztosítani kell a mitigációs és adaptációs munkarészek közötti koherenciát és egyenrangúságot.
3. Erősíteni kell az éghajlatváltozáshoz kapcsolódó szemléletformálási tevékenységet. E témakör jelenti az éghajlatváltozás káros hatásainak megelőzése és a káros hatásokhoz való alkalmazkodóképesség erősítése mellett a beavatkozási lehetőségek harmadik pillérét.
4. A Nemzeti Alkalmazkodási Térinformatikai Rendszer (NATéR) továbbfejlesztése keretében a helyi és központi kormányzati tervezéshez használható döntéstámogató rendszert kell kidolgozni.
5. A NÉS-2-ben meghatározott célokat és intézkedéseket integrálni kell a fejlesztéspolitikai programdokumentumokba, továbbá biztosítani kell a támogatások hasznosulásának értékelhetőségét a megfelelő indikátorokkal.

II. A MAGYARORSZÁGI ÉGHAJLATPOLITIKA STRATÉGIAI ALAPJAI

II.1. Általános nemzetközi kapcsolódások

Az éghajlatváltozás problémakörének sajátossága, hogy mind a kiváltó okok (például az üvegházhatású gázok kibocsátása), mind a valószínűsíthető hatások (természeti, társadalmi, gazdasági stb. következmények) globálisak. A nemzetközi figyelem az 1970-es években fordult a globális éghajlati rendszer változásai és az antropogén folyamatok ezekre gyakorolt hatásai felé. Az ezt követő évtizedben az IPCC megalakulásával egyre több tudományos információ jutott el a politikai döntéshozókhoz * .

Az 1990-es években a nemzetközi klímapolitikai fellépés érdekében egy keretegyezményt és egy konkrétabb intézkedéseket meghatározó jegyzőkönyvet fogadtak el, azóta pedig már több nemzetközi jogi eszköz is foglalkozik a globális klímapolitikai együttműködéssel. Ezek az 1992. évi ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC – a továbbiakban: Keretegyezmény), az 1997. évi Kiotói Jegyzőkönyv, a Kiotói Jegyzőkönyv 2012. évi Dohai Módosítása és a 2015. évi Párizsi Megállapodás. Utóbbi három a Keretegyezmény céljainak megvalósítását szolgálja. *  Jelentőségük elsősorban abban nyilvánul meg, hogy – a gyarapodó tudományos eredményekre támaszkodva – már a legmagasabb politikai szinten nyert elismerést e globális környezeti folyamat veszélye és a nemzetközileg koordinált lépések megtételének szükségessége annak kezelésére.

A Keretegyezmény, *  a Kiotói Jegyzőkönyv *  és a Részes Felek konferenciáinak kapcsolódó határozatai jelölték ki az együttműködés fő területeit. E nemzetközi jogi eszközök a három országcsoport – a fejlett, az átmeneti gazdaságú és a fejlődő országok – eltérő felelősségére figyelemmel mindenekelőtt rögzítették a tőlük elvárt kezdeti kibocsátás-szabályozási intézkedéseket, célokat, és bevezették az ezek végrehajtását elősegítő alapvető eszközöket, valamint mindezeken túlmenően a felkészülés kereteit is meghatározták. Már az 1990-es években kidolgozott nemzetközi jogi eszközök elfogadásakor világos volt azonban, hogy az azokban foglalt előírások még teljes körű végrehajtásuk esetén sem lesznek elégségesek a Keretegyezmény célkitűzésének eléréséhez, amelyet az újabb tudományos megfigyelések és értékelések is megerősítettek. * 

A Kiotói Jegyzőkönyv első kötelezettségvállalási időszakának végével (2012) lezárult a nemzetközi és EU-szintű klímapolitikai együttműködés egy korszaka. E több mint két évtizedes időszakban létrejöttek a nemzetközi együttműködés szabályozási és intézményi keretei, elfogadták a „kezdeti” intézkedéseket.

Az eddigi erőfeszítések lényegében megalapozták a klímapolitikai együttműködést, ennek szabályozási és intézményi kereteit, ugyanakkor gyakorlatilag alig mérsékelték a globális éghajlatváltozás növekvő kockázatát. Mindeközben pedig a világban a népesség, az erőforrás-felhasználás, a környezetszennyezés és az életkörülmények különbségeinek gyors növekedése mellett nagyszabású hatalmi, gazdasági átrendeződés zajlott és zajlik ma is. Mindez a nemzetközi tárgyalásokon is érezteti hatását. A fejlődő és a fejlett államok közötti ellentétek továbbra is nagyon erőteljesek, a múltbeli és jelenlegi kibocsátásokban játszott felelősség etikai dilemmákat is felvet.

A Kiotói Jegyzőkönyv második kötelezettségvállalási időszakáról (2013–2020) ugyan megszületett a megegyezés 2012 decemberében, azonban a konkrét vállalásokat tevő országok alacsony száma nem tette lehetővé áttörő eredmények elérését a nemzetközi kibocsátások csökkentésében. 2012 végén az EU akkori 27 tagállama és néhány más ország is jóváhagyta a Kiotói Jegyzőkönyv kibocsátás-csökkentési előírásának 2020-ig tartó meghosszabbítását és szigorítását, valamint számos más kiegészítést tartalmazó módosítását (ún. Dohai Módosítás), azonban a Dohai Módosítás hatálybalépésére a kellő számú ratifikáció hiánya miatt még nem került sor.

A jelenleg nem hatályos Dohai Módosítás alapján – Japán, Kanada, Oroszország, Új-Zéland, USA kivételével – a többi fejlett ország tett kibocsátás-csökkentési vállalást 2020-ig. Az EU-tagállamok együttesen a korábban már feltétel nélkül vállalt 20%-os kibocsátás-csökkentés kötelezettségként való megerősítésére tettek politikai nyilatkozatot. Az EU-tagállamokon kívüli további, kibocsátás-csökkentést vállaló országokat is számításba véve összességében mindezen államok (36 ország) 2020-ra mindössze 18%-kal mérséklik majd kibocsátásaikat az 1990. évi szinthez képest.

A Párizsi Megállapodás elfogadása előtt az EU a 2014. októberi Európai Tanácson született magas szintű megegyezés szerinti előzetes vállalásokat, úgynevezett Tervezett Nemzetileg Meghatározott Vállalásokat (INDC) kommunikálta a nemzetközi közösség felé. Eszerint a 28 tagállam, illetve egyes csatlakozó harmadik országok együttesen legalább 40%-kal csökkentenék a kibocsátásaikat 2030-ra az 1990-es szinthez képest. Ugyanakkor a Párizsi Megállapodáshoz való csatlakozással a Közösségnek e vállalásokat véglegesítenie szükséges, megjelölve az egyes tagállamok egyenként vállalt részkötelezettségeit is. Ezen végleges vállalásokat nevezzük Nemzetileg Meghatározott Vállalásoknak, vagyis NDC-knek.

A tárgyalási folyamat 2015. december 12-én zárult le a Részes Felek 21. Konferenciáján, ahol megszületett a globális klímapolitika jövőjét megalapozó nemzetközi megállapodás, a Párizsi Megállapodás. A Megállapodás a Részes Felek vállalásaira épülő, jogilag kötelező erejű, globális nemzetközi jogi szerződés, amelyet több, mint 190 ország képviselői fogadtak el. A Megállapodás, melyet az Országgyűlés határozata alapján Magyarország elsőként ratifikált az EU tagállamai közül, egy új, átfogó keretet biztosít a nemzetközi klímapolitikai együttműködésnek. Szemben a Kiotói Jegyzőkönyvvel, már egyetemes jellegű, mivel az adaptáció és mitigáció terén is a 2020 utáni időszakra szinte minden ország nyújtott be Tervezett Nemzetileg Meghatározott Vállalásokat. A Megállapodás legfőbb célkitűzése a globális felmelegedés mértékének 2 °C alatt tartása, törekvéssel arra, hogy az ne haladja meg a 1,5 °C fokos növekedést az iparosodás előtti szinthez képest. További vívmánya, hogy a fejlett-fejlődő felosztást ellensúlyozva figyelembe veszi az egyes államok nemzeti körülményeit és kapacitásait, valamint a közös, de eltérő felelősség elvére épít.

Általánosságban elmondható, hogy a Párizsi Megállapodás 2016. november 4-i hatályba lépésével új kereteket adott a nemzetközi és nemzeti folyamatoknak is, így Magyarország éghajlatváltozási stratégiájának tervezésénél is alapvetően meghatározóvá vált. A párizsi ülésszak zárásaként két dokumentum született: a Megállapodás, amely a további együttműködés célkitűzéseit és kereteit tartalmazza az érintett témakörökben, valamint az 1/CP.21 számú határozat, amely a Megállapodás végrehajtásához szükséges szabályozási és intézményi eszközök, rendelkezések elkészítésének feladatait foglalja magában. A Megállapodás végrehajtásának helyzetét a tervek szerint rendszeresen áttekintik: először 2023-ban, majd azt követően ötévenként. A részletes feltételek, szabályok kidolgozása a következő évek feladata lesz. A végrehajtás szabályainak kidolgozása 2016–2020 közötti időszakra tehető, a konkrét megvalósítás 2020-ban kezdődik.

A Párizsi Megállapodást megelőzőn 2015. szeptember 25-én a nemzetközi közösség elfogadta a Világunk Átalakítása: A Fenntartható Fejlődés 2030-ig szóló programot, amely meghatározza a 17 fő célterületet és 169 célkitűzést tartalmazó Fenntartható Fejlesztési Célokat (a továbbiakban SDG-k). Az SDG-ket az A/RES/70/1 ENSZ határozat 54. bekezdése tartalmazza. A következő tizenöt évre meghatározott célok felváltják a 2000-ben elfogadott Milleniumi Fejlesztési Célokat (a továbbiakban: MDG), amelyhez képest a fő eltérés, hogy az MDG célok csak a fejlődő országok problémájára, elsősorban humanitárius fejlesztésére koncentráltak, míg az új SDG-k átfogóan, a fejlett országokra is vonatkoznak. A klímaváltozás és hatásai elleni küzdelem kérdésével a 13. fő célterület foglalkozik. A dokumentum szövege szerint az adaptációs tevékenységek hozzájárulnak a klímareziliens és fenntartható fejlődéshez, valamint elismeri a mitigációs fejlesztések adaptációhoz és fenntartható fejlődéshez való hozzájárulását.

A nemzetközi környezetet vizsgálva fontos még kitérnünk egy másik tendenciára is, mégpedig az egyes országok (pl. EU–Svájc) emisszió-kereskedelmi rendszereinek összekapcsolásáról szóló tárgyalásokra. Mindezek a nemzetközi klíma-konferenciáktól függetlenül alakulnak, és hosszú távon a nemzetközi célok elérését segítő stabilabb eszközök kialakulásához vezethetnek. Továbbá fontos megemlíteni más nemzetközi kezdeményezéseket is a klímaváltozás elleni globális összefogás terén, mint például a 2015. évi Fenntartható Fejlődési Célokat is tartalmazó Agenda 2030 elfogadása, amely integráltan kezeli a klímaváltozás kérdését a nemzetközi fejlesztéspolitika kontextusában; vagy a Montreali Jegyzőkönyv 2016. évi Kigali Módosítását, amely a klímaváltozást erősítő fluorozott szénhidrogénekkel kapcsolatos gyártás és felhasználás beszüntetését célozza; illetve a Nemzetközi Polgári Légiközlekedési Szövetség (ICAO) által 2016-ban elfogadott új, globális piaci alapú mechanizmust, a CORSIA-t.

A gyorsan változó világpolitikai és gazdasági viszonyok, valamint az EU belső együttműködési helyzetének lényeges változása alapvetően új körülményeket teremtettek a nemzetközi és az EU klímapolitika továbbfejlesztésére, valamint a nemzeti szintű klímapolitikák számára. A hazai klímastratégia – beleértve az érintett ágazati stratégiákat is – számára a nemzetközi és EU-s kötelezettségek megkerülhetetlen feltételrendszert jelentenek. Ugyanakkor e kötelezettségek vonatkozásában szem előtt kell tartani, hogy ezek Magyarország részvételével kialakított közös rendelkezések, amelyek megfogalmazásában a nemzeti érdekeink alapján meghatározott markáns álláspontokkal célszerű részt vennünk. Nemzeti érdekeink gyakran egybeesnek a szomszédos országok érdekeivel, így álláspontunk érvényre juttatásában egyedülálló lehetőséget teremt a

Visegrádi Együttműködés, illetve a kapcsolódó kétoldalú együttműködések.

A nemzetközi klímapolitikai együttműködésre néhány más folyamat is komoly hatással lehet. Az újabb globális környezeti megfigyelések és elemzések még inkább egyértelművé tehetik a globális környezet állapotában végbemenő veszélyes folyamatokat. Ez megerősítheti vagy akár még nagyobb mértékűvé teheti azokat a korábbi becsléseket, amelyek meghatározzák, hogy az éghajlatváltozás és következményeinek elkerüléséhez milyen időtávon belül, mekkora kibocsátás-csökkentésre lenne szükség. Ebben segítséget nyújthatnak többek között az IPCC Értékelő Jelentései (Assessment Report), de a felelősség megosztásával kapcsolatos viták feloldásához ez önmagában továbbra sem elegendő. * 

A megfigyelések kapcsán kell említést tenni a Magyarország területére vonatkozó klimatikus hatások értékeléséhez és alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen információkat biztosító földmegfigyelésről (Earth Observation), melyben a földi (in-situ) adatok mellett a távérzékelés útján előállított adatok biztosítják a szükséges információkat. A földmegfigyelés vonatkozásában az Európai Unió és az Európai Űrügynökség együttműködésében megvalósuló kiemelt globális űrinfrastruktúra programja, a European Earth Observation Programme, rövid elnevezésben Copernicus paradigmaváltást jelent az éghajlatváltozás nemzeti értékelésében, a program által biztosított adatok megjelenése és jelentősége révén. A program űrfelvételei szolgáltatásszerűen, globális adatfolyamként, objektív, napi visszatérésű űrfelvétel idősorok alapján rendkívül részletes állapotfelmérést tesznek lehetővé a klímaváltozás folyamatainak hazai értékelésére.

A Párizsi Megállapodás, elődeihez hasonlóan hangsúlyozza a mind szélesebb körű nemzetközi összefogás szükségességét és a fejlődő országok kapcsolódó speciális szükségleteinek elismerését. Magyarország tehát nemcsak bevételeket szerezhet kvótaértékesítésből, hanem az önkéntes felajánlások alapján pénzügyi hozzájárulást is vállalhat a fejlődő országok klímapolitikai beruházásainak (pl. pénzügyi támogatások, nemzetközi együttműködések ösztönzése, ehhez regionális központok, hálózatok létrehozása, az alkalmazkodási elképzelések) támogatására (a magyar költségvetésből vagy a kvótaeladásokból befolyó bevételekből finanszírozva). Mindez további befektetési és nemzetközi piaci lehetőségeket jelent a hazai vállalkozásoknak.

A Párizsi Megállapodás egy további – a klímaváltozás szempontjából fontos, egyre gyakrabban felmerülő – dimenzióra is rávilágítja a figyelmet: Preambuluma arról is rendelkezik, hogy az éghajlatváltozás kezelésére irányuló intézkedések során az országoknak tiszteletben kell tartaniuk, elő kell segíteniük és figyelembe kell venniük saját kötelezettségeiket többek között a nemek közötti egyenlőség és a nők szerepének megerősítése vonatkozásában is. A nők – főleg a hagyományos társadalmakban és a fejlődő országokban – sérülékenyebbek a klímaváltozás hatásaival szemben, mint a férfiak. Ennek számos oka van: jobban függenek a természeti erőforrásoktól, a világ szegényei – akik kiemelten sérülékenyek a klímaváltozás hatásaival szemben – nagyobb részben nők, továbbá kevésbé vesznek részt a döntéshozatalban, ezért problémáik nem tudnak kellő súllyal megjelenni a döntésekben. A fejlett országokban – és így Magyarországon – a nemi sajátosságok kevésbé meghatározóak a klímaváltozás hatásainak megjelenésmódjában. Ennek ellenére globálisan jellemző probléma, hogy a nők sokkal kevésbé vesznek részt a politikai vezetésben, mint a férfiak, ezért a sajátosan női szempontok kevésbé tudnak megjelenni a döntéshozásban. Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének célja, hogy elősegítse olyan klímapolitika létrehozását, amely a nemek sajátosságait is figyelembe tudja venni. Ennek érdekében a UNFCCC minden tevékenységében javítani szeretnék a nemek egyensúlyát, mert a nők bevonásával klímatudatosabb döntések születhetnek, valamint a „nők politikai szinten történő részvételének köszönhetően nagyobb figyelem irányul az állampolgárok szükségleteire is.”

EU-tagállamok klímapolitikai együttműködéséből adódó főbb hazai teendők
– az Európai Unió 2030-ig tartó időszakra vonatkozó éghajlat- és energiapolitikai keretben megfogalmazott célkitűzésekhez való hozzájárulásból fakadó feladatok végrehajtása;
– az uniós emisszió-kereskedelmi rendszer és az erőfeszítés megosztási határozat alkalmazásához szükséges megfelelőség folyamatos biztosítása;
– a klímapolitikát is érintő uniós ágazati, fejlesztési programokból, szabályozási eszközökből adódó tagállami feladatok végrehajtása, többek között a megújuló energiaforrások és az energiahatékonyság területén;
– a nemzetközi klímapolitikát meghatározó tárgyalásokon való aktív részvétel az EU tárgyalási csoportjában, a hazai érdekek érvényesítésével az európai uniós tárgyalási álláspontok kialakítása során;
– a klímapolitikai feladatok megoldását is elősegítő EU-alapokból támogatott fejlesztési és kutatási programokban, projektekben való közreműködés, részvétel az európai üvegházgáz megfigyelő/monitoring hálózatban;
– a Párizsi Megállapodásból következő szabályozási, tervezési kötelezettségek teljesítése és a kapcsolódó hazai feladatok kidolgozása és végrehajtása;
– a Megállapodás szerinti intézkedésekről, ezek hatásainak értékeléséről, kibocsátás-szabályozási vállalásokról benyújtott „Nemzetileg Meghatározott Vállalás” (NDC) dokumentum felülvizsgálata ötévente;
– hosszú távú kibocsátás-szabályozási stratégia készítése az alacsony ÜHG-kibocsátással járó fejlődés eléréséről.

II.2. Kapcsolódás a hazai politikai célokhoz

E fejezetben Magyarország Alaptörvényét és a NÉS-2 tematikáját érintő legfontosabb hazai átfogó stratégiákat tekintjük át a klímapolitikai kapcsolódási pontok szempontjából. A szakági stratégiák részletesebb elemzése a Hazai Dekarbonizációs Útitervet tartalmazó III. és a Nemzeti Alkalmazkodási Stratégiát képező IV. fejezetben található meg.

MAGYARORSZÁG ALAPTÖRVÉNYE

Magyarország Alaptörvénye *  a fenntarthatóságot (ennek keretében közvetve az alacsony széntartalmú gazdaságba történő átmenetet és a klímabiztonságot) kiemelt jelentőségű értékként fogadja el. A Nemzeti Hitvallás közös feladatként határozza meg ember alkotta örökségünk és természeti értékeink ápolását, védelmét. Az Alaptörvény hangsúlyozza, hogy a politikai közösség tagjai felelősséget viselnek az utódokért, ezért „anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit”. Az Alaptörvény P) cikke az állam és a politikai közösség tagjainak kötelességeként írja elő a természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők, a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek védelmét, fenntartását és a jövő nemzedékek számára való megőrzését. Az Alaptörvény elismeri, hogy a fenntartható fejlődés érdekében Magyarországnak együtt kell működnie a világ valamennyi népével és országával [Q) cikk]. A XXI. cikk (1) és (2) bekezdése elismeri az egészséges környezethez való jogot és rögzíti az állam kötelezettségét ennek garantálásában. A klímavédelem a jogszabály jövő generációk védelmét kiemelten kezelő szándékát is szolgálja. A 38. cikk kimondja továbbá, hogy a nemzeti vagyon kezelésének és védelmének célja a közérdek szolgálata, a közös szükségletek kielégítése és a természeti erőforrások megóvása, valamint a jövő nemzedékek szükségleteinek figyelembevétele.

NEMZETI FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉSI KERETSTRATÉGIA

Az Országgyűlés 2013 márciusában fogadta el a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégiát *  (NFFS), amely bemutatja a nemzeti erőforrások állapotát, rögzíti a jövőt „felélő” folyamatokat, felvázolja a szükséges irányokat és intézményrendszereket, valamint feladatokat határoz meg a 2012–2024 közötti időszakra. Új szemlélet és irányok bevezetésével az NFFS „zsinórmértéket” jelent a készülő stratégiák és programok számára.

Az IPCC Ötödik Értékelő Jelentése *  szerint a fenntarthatóság megvalósításának egyik legnagyobb veszélye a globális klímaváltozás. További nemzetközi kutatások szerint a klímaváltozás és a fenntartható fejlődés közötti kapcsolat körkörös jellegű, mivel a klímaváltozás befolyásolja a fenntartható fejlődés lehetőségeit, míg a különböző fejlődési pályák eltérően befolyásolják a klíma jövőbeli alakulását. Ebben a tekintetben a fenntartható fejlődés szempontjából a klímaváltozás hatásaival kapcsolatos sérülékenység és az adaptációs képesség a legfontosabb területek, míg a klímaváltozás szempontjából a fejlődési utak által meghatározott emissziós szintek és megelőzési stratégiák a fő befolyásoló tényezők.

A Keretstratégia négy, alapvető nemzeti erőforráshoz kapcsolódó célrendszerének elemei közül mindegyiket érinthetik a klímaváltozás várható hatásai, illetve az azokhoz való alkalmazkodás. Különösen lényeges a NÉS-2 szempontjából a Keretstratégiában említett változásokhoz való alkalmazkodás, lévén ez az egyik súlyponti kérdés a fenntartható fejlődés megvalósításában. A NÉS-2 cselekvési irányai és az azokon alapuló végrehajtási keretrendszer – kapcsolódjanak azok akár a mitigációhoz, akár az adaptációhoz vagy a klímatudatossághoz – többnyire a fenntartható fejlődéssel összefüggő célokkal egymást erősítő jellegűek lehetnek. Fontos, hogy ezek a szinergikus hatások az érintettek számára is egyértelművé váljanak a hatékony gyakorlati megvalósítás érdekében.

A Keretstratégia által meghatározott beavatkozások közül a NÉS-2-höz egyértelműen kapcsolódik:

– az éghajlatváltozás megelőzéséhez és annak következményeire való felkészüléshez az egyéni felelősségvállalás az egyes környezeti ártalmak csökkentésében, a szűkös erőforrások felhasználásában; környezettudatos magatartásminták közvetítésében a következő generációk számára (T3.1);

– a környezeti ártalmak csökkentésének támogatásához (T3.2);

– a környezettudatosság növelését célzó kampányokhoz (T3.5);

– a környezeti fenntarthatóság értékrendjének közvetítéséhez és az ismeretek átadásának erősítéséhez (T3.9, T3.6);

– a kék és zöld gazdaság kialakítását erősítő elképzelések megvalósításához (T3.8, T3.9);

– a környezeti hatásvizsgálatokkal kapcsolatos módszertanok elvi megalapozásához és kidolgozásához (T3.12);

– a kritikus állapotban lévő erőforrásokra vonatkozó korlátozó, tiltó rendelkezések érvényre juttatásához (T3.11);

– a fenntartható fejlődés célrendszerének stratégiai jelentőségű helyi és ágazati tervezésbe és szabályozásba történő beépítéséhez (T.13.).

PARTNERSÉGI MEGÁLLAPODÁS ÉS NEMZETI REFORM PROGRAM

A Partnerségi Megállapodás *  és az évről évre elkészített Nemzeti Reform Program azonosítják Magyarország legfontosabb kihívásait és kitűzik fő fejlesztési prioritásait. Az öt fő nemzeti fejlesztési prioritás mindegyike hozzájárulhat a klímapolitika érvényre juttatásához, a 3. prioritás („Az energia- és erőforrás-hatékonyság növelése”) pedig közvetlenül kapcsolódik a karbon-szegény gazdaságba történő átmenet lépéseihez.

A Partnerségi Megállapodás (PM) a 2014. január 1. és 2020. december 31. közötti időszakra azonosítja Magyarország legfontosabb kihívásait és kitűzi fő fejlesztési prioritásait. A PM-ben kijelölt fejlesztési irányok részleteit operatív programok rögzítik. A dokumentum az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás és felkészülés vonatkozásában kiemeli a vízgazdálkodás átalakításának sürgető kihívásait, illetve a katasztrófavédelmi infrastruktúra fejlesztését és a lakossági tájékoztatás és felkészítés feladatait. Szintén hangsúlyosan említi a romló mezőgazdasági termésbiztonságot és ezzel összefüggésben a víztakarékos öntözést és az agrotechnikákat, valamint a városi alkalmazkodást és ennek egészségügyi összefüggéseit.

A Nemzeti Reform Program fő funkciója, hogy a tagállamok bemutassák a legfontosabb gazdasági kihívások leküzdése, valamint az Európa 2020 Stratégia végrehajtása érdekében megfogalmazott, kiemelt célkitűzések megvalósítását szolgáló intézkedéseiket, tervdokumentumaikat, a kapcsolódó jogszabályokat. A Program elsődleges fókuszában gazdasági, versenyképességi kérdések állnak, a foglalkoztatás és aktivitás, a makrogazdasági egyensúly megteremtése, a gazdaság külső fizetési pozíciójának javítása, a folyó fizetési mérleg bemutatása révén. A 2016. évi Nemzeti Reform Program *  az Európa 2020 Stratégia célkitűzései nyomán említi a klíma- és energiapolitikát. Magyarország a Programban rögzített vállalásai szerint 2020-ra a megújuló energiaforrások részarányát 14,65%-ra növeli valamint 92 PJ primerenergia-megtakarítási célértéket ér el, ami az 1990. évet bázisul véve 16,2%-os megtakarítást jelent. Ezen túlmenően az EU Emisszió-kereskedelmi Rendszerének hatálya alá nem tartozó szektorokban – az erőfeszítés-megosztási határozat (ESD) *  előírásainak megfelelően – keletkező üvegházhatású gáz-kibocsátás legfeljebb 10%-os növekedését tűzi ki célul 2005-höz képest.

E célok teljesülése érdekében fogadták el Magyarország III. * , majd IV. Nemzeti Energiahatékonysági Cselekvési Tervét (1842/2017. (XI. 14.) Korm. határozat). A Nemzeti Energiastratégia *  előrejelzéseinek aktualizálása alapján folyamatban van Magyarország Megújuló Energia Hasznosítási Cselekvési Tervének felülvizsgálata és a Távhőfejlesztési Cselekvési Terv kidolgozása is. 2015 augusztusában került elfogadásra az Energia- és Klímatudatossági Szemléletformálási Cselekvési Terv *  az energiacélokat segítő lakossági szerepvállalás ösztönzése érdekében.

Az NRP hangsúlyozza, hogy „folyamatosan zajlanak, illetve kerülnek előkészítésre a megújuló energiaforrások alkalmazását elősegítő támogatási programok”. A 2016. június 23-án törvénybe iktatott „METÁR rendszer *  a jövőben építendő villamosenergia-termelő erőművek fenntartható támogatását (...) fogja biztosítani a megújuló energiaforrásból villamos- és hőenergiát előállító termelők piaci integrációja érdekében”. Az új megújuló villamos-energetikai támogatási rendszer így elősegíti a megújuló energiára vonatkozó 2020-as nemzeti célkitűzések teljesítését, valamint a megújuló energiaforrásból áramot előállító termelők piaci integrációját. A Zöld Finanszírozási Rendszeren keresztül, a kvótabevételek terhére, az Otthon Melege Program keretében meghirdetett pályázati konstrukciók célja, hogy gyors, megfelelő intenzitású támogatáshoz juttassa a lakosságot az ország egész területén, felhasználásával (...) több mint 38.000 tonnával csökkentve ezzel a hazai szén-dioxid kibocsátást évente, ezzel hozzájárulva a hazai klímavédelmi és energiahatékonysági célok eléréséhez”. Az NRP kiemeli, hogy a 2014–2020 közötti időszak programjainak egyik fontos célterülete a megújuló energiaforrások felhasználása. Ezt több operatív program is támogatja az épületenergetikai fejlesztésekkel együtt. Később az NRP V. fejezete nevesíti is a vonatkozó OP-kat (KEHOP, GINOP, TOP, VEKOP, IKOP, VP).

ORSZÁGOS FEJLESZTÉSI ÉS TERÜLETFEJLESZTÉSI KONCEPCIÓ (OFTK) * 

A magyarországi fejlesztéspolitika és területfejlesztési szakirányítás egyesített alapdokumentumaként, egyben a hazai politikai és nemzetstratégiai célok lefektetőjeként a 2014 januárjában a Parlament által elfogadott OFTK is fontos keretet és alkalmazkodási pontot jelent a NÉS-2 számára. A két dokumentum között erőteljes és kölcsönös az összhang: az OFTK következetesen foglalkozik a NÉS-2 fókuszát jelentő klímavédelmi és zöldgazdaság-fejlesztési témakörökkel.

Már a dokumentum helyzetfeltáró részei között is külön fejezetet szenteltek a tervezők a környezeti trendeknek, ezen belül „A klímaváltozás fokozott kockázatot jelent” pont keretében kerülnek említésre a magyarországi markáns területi különbségek az éghajlatváltozás hatásaival szembeni sérülékenység, és az alkalmazkodó-, valamint védekezőképesség terén, kiemelve, hogy a hátrányos helyzetű térségek és társadalmi rétegek esélyei e téren korlátozottabbak. A nemzetgazdasági jelentőségű erőforrásokat is fokozottan érintik a klímaváltozás negatív hatásai; az egyre szélsőségesebb időjárási és hidrológiai viszonyok az ország medencefekvése miatt különösen erős hatást gyakorolnak az egyes térségekre.

A specifikus célok között a 7. számú, „Stratégiai erőforrások megőrzése, fenntartható használata és környezetünk védelme” című a vízgazdálkodás, mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, természetvédelem és zöldgazdaság-fejlesztés kapcsán fogalmaz meg a NÉS-2 elképzeléseivel rokon fejlesztési irányokat. Önálló beavatkozási terület a klímabiztonság megteremtése, a települési és intézményi klímavédelem, valamint a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás. Az OFTK a Térszerkezeti – térhasználati elvek között, a természeti erőforrások védelme alatt külön pontként nevesíti a klímaváltozás hatásaival leginkább érintett térségek célirányos fejlesztését is (elsődlegesen a vízgazdálkodással kapcsolatban). Az átfogó és a specifikus célkitűzések elérésében egyaránt kockázatot jelent a klímaváltozás várható hatásaihoz való alkalmazkodás figyelmen kívül hagyása. A 2014–2020 horizontú középtávú célok között a harmadik („Útban az erőforrás- és energiahatékonyság, illetve az energiafüggetlenség felé”) mutat be energiahatékonyság-növelést, klíma- és környezetvédelmet érintő, a NÉS-2-vel harmonizáló elképzeléseket; a fenntartható fejlődés témaköre pedig a „Horizontális szempontok” alfejezeten belül is külön pontot kap. A NÉS-2 kidolgozása és megvalósítása során az OFTK kiemelt térségtípusai is kiemelt figyelmet kapnak, a magyarországi klímapolitika területi szempontjai az OFTK-ban nevesített, a klímaváltozás által leginkább érintett térségek figyelembevételével kerülnek kialakításra.

KÁRPÁT–HAZA FEJLESZTÉSI KONCEPCIÓ 2030

A Kárpát-haza Fejlesztési Koncepció, mint a nemzetstratégiai jelentőségű tématerületeket és a nemzeti integrációs ügyeket felkaroló, területi fókuszát tekintve a Kárpát-medence egészére kitekintő fejlesztéspolitikai alapdokumentum a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) 2014. november 20-i ülésén megtárgyalt és támogatott verziója a helyzetértékelés munkarészben önálló alfejezetben tárgyalja a klímaváltozás várható Kárpát-medencét érintő hatásait. A Koncepció értelmében a tagok „fontosnak tartják a Kárpát-medencei stratégiát, amely a régió demográfiai, szellemi, gazdasági és jogi gyarapodását szolgálja, külön kiemelve a gazdaság- és fejlesztéspolitikát”.

A Kárpát-haza Fejlesztési Koncepció 2030 célkitűzései, illetve a meghatározott kitörési pontok, és az azokhoz illeszkedő beavatkozások szorosan kapcsolódnak a NÉS-2 alkalmazkodást erősítő célkitűzéseihez, különösen a helyi gazdaságfejlesztés, az erőforrás gazdálkodás és a zöldgazdaság-fejlesztés területén.

II.3. A NÉS-2 stratégiai keretei

II.3.1. Jogszabályi háttér

Az éghajlatvédelem nemzetközi erőfeszítéseiben való arányos részvételünk, továbbá a várható kedvezőtlen hatásokra való felkészülés jegyében az Országgyűlés 2012 decemberében, majd 2016-ban és 2017-ben is módosította az Éhvt.-t.

A jogszabály 3. § (2) bekezdése szerint a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia magába foglalja

a) az éghajlatváltozás várható magyarországi hatásainak, természeti és társadalmi–gazdasági következményeinek, valamint az ökoszisztémák és az ágazatok éghajlati sérülékenységének értékelését;

b) az üvegházhatású gázok kibocsátás-csökkentésének céljait, prioritásait és cselekvési irányait tartalmazó hazai dekarbonizációs útitervet az alacsony karbontartalmú, versenyképes gazdaságra történő, 2050-ig tartó átmenetről, figyelembe véve az Európai Bizottság hasonló időtávú stratégiai dokumentumait;

c) a nemzeti alkalmazkodás stratégiai keretrendszerét, különös tekintettel az éghajlatváltozással és a klímabiztonsággal összefüggő kockázatok megelőzésére és károk mérséklésére, valamint a kitettségre; a stratégiai keretrendszer támogatásául a nemzeti alkalmazkodási térinformatikai rendszer és az arra épülő területi és ágazati éghajlati sérülékenység vizsgálatok eredményei szolgálnak;

d) az éghajlatváltozás megelőzését, valamint az éghajlatváltozásra való felkészülést és az alkalmazkodást szolgáló szemléletformálási tevékenységek célrendszerét.

II.3.2. A Stratégia jövőképe, küldetése

A Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia a mitigációs és adaptációs célkitűzés-kettősnek megfelelően egy-egy dekarbonizációs és adaptációs jövőképre (vízióra) támaszkodik:

Dekarbonizációs jövőkép: „a fenntartható fejlődés felé”. Magyarország a gazdasági versenyképesség és növekedés, a társadalmi jólét megteremtése és a szegénység elleni küzdelem, valamint az éghajlatvédelem szempontjait egyaránt figyelembe vevő pályán fokozatosan áttér az alacsony szén-dioxid kibocsátású gazdaságra. A helyesen megválasztott klímapolitikai irányok, a megfelelően ambiciózus kibocsátás-csökkentési célok az ország versenyképességét is pozitívan befolyásolják, különösen hosszú távon. Az áttérés elsődleges hajtóereje nem a nemzetközi kötelezettségeknek való megfelelés szándéka, hanem a fenntartható fejlődés nemzetstratégiai céljainak elérése, különösen a fosszilis tüzelőanyagoktól való függés mérséklése, az anyag- és energiatakarékos technológiák térnyerése, a tiszta energiaforrások elterjedése vonatkozásában.

Adaptációs jövőkép: „felkészülni az elkerülhetetlenre, megelőzni az elkerülhetőt!” Hazánk az éghajlatváltozás valószínűsíthető következményeit tekintve Európa egyik legsérülékenyebb országa. Az éghajlatváltozás várható magyarországi hatásainak, természeti, társadalmi és gazdasági következményeinek elhárítása érdekében az alkalmazkodás és a felkészülés teendői – elsősorban a vízgazdálkodás, a mezőgazdasági termésbiztonság, valamint a természeti értékeink és az emberi egészség megóvása terén – már rövidtávon beépülnek a szakpolitikai tervezésbe és a gazdasági döntéshozatalba.

A NÉS-2 jövőképeihez a Hazai Dekarbonizációs Útiterv (HDÚ) és a Nemzeti Alkalmazkodási

Stratégia (NAS) küldetései kapcsolódnak, melyeket a HDÚ esetében a III.3.1., míg a NAS vonatkozásában a IV.6.1. fejezet mutat be.

A Stratégia küldetése
A Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia – hasonlatosan más, több ágazatot átfogó, horizontális stratégiákhoz – az ágazati tervezést segítő, önálló célrendszert és konkrét cselekvési irányokat kitűző, azonban az ágazati fejlesztési törekvéseket „felül nem író” tervdokumentum. E tekintetben a NÉS-2 a klímapolitika, a zöldgazdaság-fejlesztés és az alkalmazkodás átfogó keretrendszere, amely az éghajlatvédelem céljait (ideértve a nemzetközi kötelezettségeket is) és cselekvési irányait tükrözi mind ágazati, mind területi dimenziókban a szakpolitikai és gazdasági tervezés számára, illetve a társadalom egésze felé.

II.3.3. A St rat égia id őt ávja

A NÉS-2 a 2018–2030 időszakra (kitekintéssel 2050-re) készült. A Stratégia cselekvési irányai – a kormányzati stratégiai irányításról szóló 38/2012. (III. 12.) Korm. rendelet figyelembevételével – három időtávra kerültek meghatározásra:

– Rövidtáv: a 20182020 időszakra előirányzott konkrét feladatok, melyek végrehajtását a külön kidolgozásra kerülő I. Éghajlatváltozási Cselekvési Terv biztosítja;

– Középtáv: a 20212030 időszakra előirányzott, stratégiai szintű cselekvési irányok;

– Hosszútáv: a 2030-at követő, 2050-ig kitekintő időszak beavatkozási lehetőségei.

II.3.4. Éghajlatpolitikai alapelvek

A NÉS-2 többek között a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégia, a Nemzeti Energiastratégia, a IV. Nemzeti Környezetvédelmi Program és az Országos Fejlesztési és Területfejlesztési Koncepció alapelveire támaszkodik. Ezen elvi alapokon túlmenően, a következő éghajlatpolitikai alapelvek kerültek figyelembevételre:

Elővigyázatosság és megelőzés elve: Az éghajlatváltozás folyamatával, okaival és hatásaival kapcsolatban fennálló tudományos bizonytalanságok nem képezhetnek hivatkozási alapot a szükséges megelőzési és alkalmazkodási intézkedések elodázására. Az elővigyázatosság elvét az éghajlatváltozás nemzetközi és EU-s dokumentumai is rögzítik. Az emberi és anyagi veszteségekkel fenyegető éghajlati kockázatok megelőzése, az azokra való felkészülés prioritást élvez a passzív alkalmazkodással, helyreállítással szemben.

Átterhelések elkerülésének elve: a klímavédelmi beavatkozások nem vezethetnek újabb fenntarthatósági problémákra, más környezeti elemekre vagy más földrajzi térségekre vonatkozó átterhelésekre.

Közös, de megkülönböztetett felelősség elve: a kialakult helyzetért, azaz az üvegházhatású gázok megnövekedett légköri koncentrációjáért és jelenlegi kibocsátási szintjéért, illetve az ennek is tulajdonított, erősödő globális éghajlatváltozási kockázatért a kibocsátók történelmi kibocsátásaik arányában felelősek. Ezen alapelv kezdetben a fejlett és a fejlődő országok által viselt, eltérő történelmi felelősség tisztázását érintette, azonban ezt célszerű alapelvként alkalmazni az üvegházhatású gázok pontszerű, diffúz és országos léptékű kibocsátásaival kapcsolatos tehermegosztás vonatkozásában is.

A fenntartható fejlődés elérésének elve: az NFFS szemléletében a fenntartható fejlődés célja a közjó tartós biztosítása. A jó élet lehetőségének alapjait jelentő erőforrásaink hosszabb távú megóvása az e megközelítéseket a rövidtávú érdekekkel egyensúlyba hozó kormányzást, szabályozást és gazdálkodást jelenti. Mind a fenntarthatósági politika, mind az éghajlatpolitika középpontjába – az eddigi ágazati megközelítés helyett – az embert és a közösségeket kell helyezni.

A szennyező fizet elve: a dokumentum célkitűzései és cselekvési irányai kialakítása során, illetve majdani ÉCsT-inek készítésekor egyaránt szem előtt tartja a környezetvédelmi politika egyik alapvető elvét, mely szerint minden, a környezetben okozott kárért, a szennyeződések megelőzéséért és ellenőrzéséért a szennyező (károkozó) a felelős, a felmerülő költségeket neki kell viselnie. Ezt megteheti azáltal, hogy maga számolja fel a szennyezést, vagy külön pénzteher megfizetésével. Ezen keresztül a környezeti szennyezések költségeit meg lehet osztani a szennyező tevékenységet végzők és a passzív elszenvedők (fogyasztók) között, a környezet állapotát a megfelelő szinten tartva.

II.3.5. Célrendszer

A jövőképek elérése érdekében a NÉS-2 háromszintű célrendszerre épül, amelyek célhierarchiában rendeződnek egymáshoz. A célhierarchián belül az átfogó célok a hazai éghajlatpolitika prioritásait adják meg, míg a specifikus célkitűzések és a beavatkozási területek az átfogó célok részletesebb, szakterületi kifejtését jelentik (17. ábra).

ÁTFOGÓ CÉLOK

Fennmaradás és tartamos fejlődés egy változó világban. Az éghajlatváltozás nemzeti (természeti, humán és gazdasági) erőforrásainkat veszélyezteti. Cél az élhetőség tartós biztosítása Magyarországon, természeti értékeink, erőforrásaink (termőföld, ivóvíz, biológiai sokféleség), és kulturális kincseink megőrzése, valamint az emberi egészség kiemelt védelme. Cél továbbá a fenntartható, tartósan fennálló (tartamos) fejlődés, amely az erőforrások takarékos és hatékony használatát feltételező gazdasági fordulatra és életmódváltásra épül, elősegítve a területi különbségek mérséklődését.

Adottságaink, lehetőségeink és korlátaink megismerése. Az éghajlatváltozás jelenségének, természeti hatásainak, területi jellemzőinek és társadalmi–gazdasági következményeinek feltárása tudományos megalapozottságú elemzéseket igényel. A tervezési bizonytalanságok csökkentése és az intézkedések hatékonyságának nyomon követése érdekében, továbbá a döntéshozatal támogatására komplex monitoring rendszer, valamint térinformatikai támogatottságú alkalmazkodási és mérséklési elemző-értékelő mechanizmusok fejlesztése szükséges, amely az intézkedések hatékonyságának ellenőrzéséhez is alapul szolgál. A kibocsátás-csökkentés és az alkalmazkodás költséghatékony lehetőségeinek feltárásához célirányos kutatási–fejlesztési, innovációs tevékenységekre kell támaszkodni.

SPECIFIKUS CÉLKITŰZÉSEK

Az éghajlatpolitika tématerületeit az Éhvt. és a Párizsi Megállapodásból fakadó aktuális kötelezettségek jelölik ki. Ennek megfelelően a NÉS-2 négy specifikus célkitűzést határoz meg:

Dekarbonizáció: Cél az éghajlatváltozás hajtóerői elleni küzdelem keretében, a nemzetközi és EU tagságunkból adódó kötelezettségek figyelembevételével az alacsony szén-dioxid kibocsátású gazdaságra való áttérés az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése és a természetes nyelő kapacitások megerősítése révén. A szén-dioxid geológiai közegben történő elhelyezését és tározását (CLT) az Európai Unió a dekarbonizáció egyik lehetséges és ajánlott eszközének tekinti, ezért szükséges a környezeti és biztonsági kockázatok, valamint a gazdaságosság további vizsgálata annak érdekében, hogy a technológia esetleges alkalmazása a lehető legkisebb kockázattal járjon.

Az éghajlati sérülékenység területi vizsgálatának térinformatikai megalapozása: Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás területi és ágazati stratégiai integrációja széleskörű információkat igényel a változásokkal szembeni társadalmi, gazdasági és környezeti sérülékenységről. Cél egy olyan, hazai kutatásokon és a földmegfigyelés eredményein alapuló, többcélú felhasználásra alkalmas térinformatikai adatrendszer folyamatos működtetése, amely objektív információkkal segíti a változó körülményekhez igazodó, rugalmas döntés-előkészítést, döntéshozást és tervezést.

Alkalmazkodás és felkészülés: Az éghajlati alkalmazkodás célja a nemzeti (természeti, humán és gazdasági) erőforrások készleteinek és minőségének megóvása, a változó külső feltételekhez való rugalmas természeti, társadalmi, gazdasági és szakpolitikai válaszok előmozdítása. Cél, hogy a felkészülés összehangolt választ adjon a klíma-, energia-, élelmezés- és vízbiztonság, valamint a kritikus infrastruktúra-biztonság hosszútávon fennálló problémaköreire.

Éghajlati partnerség biztosítása: Cél, hogy a magyarországi klímapolitika széleskörű partnerség és társadalmi–gazdasági konszenzus keretei között valósuljon meg. Növelni szükséges az éghajlatváltozással, a megelőzési és alkalmazkodási intézkedésekkel kapcsolatos tájékozottságot és közbizalmat. Az államnak – többek között az energiatakarékosság, a klímabarát közbeszerzések terén – tartós és folyamatos példaállítással kell segítenie e konszenzus kialakulását. Erősítendő a civil, karitatív és egyházi szervezetek, önkormányzatok szerepe, valamint a gazdasági érdekképviseletek, kamarák részvétele a közös cselekvésekben, hiszen a klímapolitikai célok költséghatékony teljesüléséhez az államháztartáson kívüli források bevonása is elengedhetetlen.

BEAVATKOZÁSI TERÜLETEK

A NÉS-2 egyes specifikus célkitűzéseihez tartozó beavatkozási területeket, valamint a kapcsolódó cselekvési irányokat a III. Hazai Dekarbonizációs Útiterv (HDÚ), a IV. Nemzeti Alkalmazkodási Stratégia (NAS) és az V. Horizontális Eszközök fejezetekben ismertetjük.

17. ábra: A második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia, a Hazai Dekarbonizációs Útiterv és a Nemzeti Alkalmazkodási stratégia egyesített célrendszere

III. HAZAI DEKARBONIZÁCIÓS ÚTITERV (HDÚ)

A dekarbonizáció elérésének elsődleges éghajlatpolitikai keretrendszere a Hazai Dekarbonizációs Útiterv. A HDÚ az uniós jog által megkövetelt *  dekarbonizációs fejlesztési stratégia elkészítési kötelezettségnek a teljesítését is szolgálja.

Jelenleg a klíma- és energiapolitika 2030-ra vonatkozó keretének részletszabályairól szóló tárgyalások a meghatározóak az Európai Unióban, melyek célja indikatív ÜHG-csökkentési és energiapolitikai (megújuló energia, energiahatékonyság és -biztonság) célok meghatározása az alacsony szén-dioxid kibocsátású, versenyképes európai gazdaság megteremtése érdekében. Az Európai Tanács által 2014. október 23–24-én lefektetett legfontosabb célkitűzések 2030-ra:

legalább 40%-os üvegházhatású gázkibocsátás-csökkentés az üvegházhatású gázok terén (1990-hez képest);

43%-os csökkentés az Emisszió-kereskedelmi Rendszerben és 30%-os csökkentés az azon kívüli ágazatokban (2005-höz képest);

a megújuló energia részarányának 27%-ra növelése;

az energiafelhasználás terén indikatív cél az energiahatékonyság 27%-os növelése az előrejelzésekhez képest.

Az Európai Unió által szorgalmazott fenntartható, karbon-szegény gazdaságba történő átmenet magyar érdekek szerinti befolyásolása nemzetstratégiai jelentőségű. Emellett a globális környezeti problémák megoldásában való arányos felelősségünk is indokolja, hogy a NÉS-2 keretei között szerepeljen a magyarországi dekarbonizáció hosszú távú tervezési folyamata.

Ennek értelmében a HDÚ a klímaváltozáshoz hozzájáruló kibocsátások mérséklésének technológiai és fogyasztói viselkedésben rejlő lehetőségeit mutatja be. Ahhoz, hogy ezekkel a lehetőségekkel rendre élni tudjunk, jelentős társadalmi szemléletformálás és technológiai szerkezetváltás, gazdasági fókuszváltás és innovációs tevékenység szükséges. Meghaladott az a feltételezés, hogy a kibocsátás-csökkentés csak gazdasági visszaesés mellett képzelhető el, mivel az előbbi tevékenységek gazdaságfejlesztési potenciált is hordoznak. A HDÚ kiemelt törekvése, hogy rávilágítson azokra a megoldásokra, amelyek a kibocsátás-csökkentést *  gazdasági növekedéssel párosulva valósíthatják meg.

III.1. Kapcsolódás hazai stratégiai dokumentumokhoz

A hazai politikai célok dekarbonizációs vonatkozásai elsősorban az európai uniós szakpolitikai keretek között értelmezhetőek. Az Európai Unió meghirdette a dekarbonizáció folyamatát, amelynek első lépése a 2009-es klíma és energia csomagban *  lefektetett 2020-as 20%-os ÜHG-kibocsátás csökkentés, majd a Dekarbonizációs Útitervben *  2030-ra 40%-os, 2050-re 80–95%-os előirányzott ÜHG-kibocsátás csökkentés. Az alábbi fejezet a kibocsátások csökkentése szempontjából releváns elfogadott hazai szakpolitikai dokumentumokat veszi sorra és értelmezi a dekarbonizáció folyamata szempontjából, figyelembe véve az EU-s célkitűzések megjelenését is.

III.1.1. Nemzeti Energiastratégia

A hazai energiaszektor jövőjét felvázoló, az Országgyűlés által 2011 őszén elfogadott Nemzeti Energiastratégia *  fő célkitűzése a „függetlenedés az energiafüggőségtől”. A mottó a fosszilis energiahordozók importjának jelentős csökkentését jelenti, amihez a stratégia öt eszközt rendel. Az eszközök a következők: hazai megújuló energiaforrások hasznosítása; atomenergia hosszú távú fenntartása; energiahatékonyság fokozása fő hangsúllyal az épületenergetikán; infrastrukturális fejlesztések a határkeresztező kapacitások bővítésével; valamint a fogyasztói és nemzeti érdekeket szolgáló kormányzati intézményrendszer működtetése. Már önmagában ez az általános célkitűzés és hozzárendelt eszközrendszer is egy olyan jövőképet vetít előre, amely jól illeszkedik a dekarbonizáció folyamatába.

Az Energiastratégia – a NÉS-2 kidolgozásáig egyedüli kivételként az elfogadott szakpolitikák körében – háttérelemzésében *  vizsgálta és figyelembe vette a hazai energiaszektor dekarbonizációjának technológiai lehetőségeit. Az elemzés legfontosabb megállapításai a következők:

A szén-dioxid leválasztás és tárolás (Carbon Capture and Storage – CCS, CLT) technológia fejlesztése is hozzájárulhat a kibocsátások csökkentéséhez. Hosszú távon nem csak a széntüzelésű, hanem a földgázbázisú erőművek esetében is vizsgálandó az alkalmazása.

Szigorúan technológiai szempontból, az egyéb (többek között az energiapolitikai és gazdasági) szempontokat figyelmen kívül hagyva bizonyos mozgástér is van a dekarbonizáció elérésében, azaz több forgatókönyv is elvezethet a radikális kibocsátás csökkentéshez. Azonban bármelyik forgatókönyv előfeltétele a Paksi Atomerőmű kapacitásának fenntartása, illetve fejlesztése. Ha ez megtörténik, akkor 2030 után két vizsgált forgatókönyv (erőteljes megújuló energia fejlesztés, illetve atomerőmű építése új telephelyen) egymástól függetlenül is teljesítheti a közel 100%-os kibocsátás-csökkentést.

A gazdasági fejlődés, az energiapiacon tapasztalt jelentős változások, valamint a Nemzeti Energiastratégiáról szóló 77/2011. (X. 14.) OGY határozat 4. pont v) alpontja szerinti tájékoztató elkészítése indokolta, hogy sor kerüljön az energiafelhasználás-előrejelzések felülvizsgálatára. Ennek alapján jelent meg az Energiastratégia energiafelhasználás-előrejelzéseinek frissítéséről szóló 1274/2018. (VI. 15.) kormányhatározat, amelynek keretében – 2030-ig kitekintve – frissítésre kerültek az Energiastratégia „Ölbe tett kéz” (BAU) és „Közös erőfeszítés” (Policy) forgatókönyvei. Előbbi lényegében az európai uniós tagságunkból fakadó kötelezettségeink minimális, utóbbi pedig azon felül további, de még reálisnak tűnő energiahatékonysági intézkedésekkel számol. Így a „BAU” keretében egyebek mellett lényegi energiahatékonysági intézkedések elmaradásával, emiatt a fűtési és hűtési energiaigény 1,2%-os növekedésével és a GDP növekedés erősödésével a lakossági energiafogyasztás növekedésével számoltak, míg a „Policy” esetében az energiahatékonysági intézkedések sikerességével és a kitűzött energia-megtakarítási célok elérésével, a lakossági energiafogyasztás, valamint a fűtési és hűtési energiaigény csökkenésével számoltak.

III.1.2. Magyarország IV. Nemzeti Energiahatékonysági Cselekvési Terve 2020-ig * 

Az Európai Parlament és Tanács 2012/27/EU irányelve az energiahatékonyságról (EED) 24. cikk (2) bekezdésében előírt beszámolási kötelezettséghez kapcsolódóan 2015-ben elfogadásra került III. Nemzeti Energiahatékonysági Cselekvési Terv, amely tartalmazza a nemzeti energiahatékonysági célkitűzések és megtakarítások, valamint az energiahatékonysági irányelv végrehajtását szolgáló szakpolitikai intézkedéseket. A szakpolitikai intézkedések közül kiemelendő, hogy 2015. február 25-én a Kormány elfogadta a Nemzeti Épületenergetikai Stratégiát (részletesen ld. III.1.4. fejezet).

A dokumentum megállapítja, hogy a Nemzeti Energiastratégia energiafelhasználás-előrejelzéseinek frissítéséről szóló 1274/2018. (VI. 15.) Korm. határozat alapján, a 2020-as primerenergia fogyasztás célértéke: 1110 PJ-ra (a „Közös erőfeszítés” pálya szerint), a végső energiafelhasználás célértéke pedig 761 PJ-ra csökken. A dokumentum szerint energiamegtakarítási cél 2020-ra a Nemzeti Energiastratégia „Ölbe tett kéz” és „Közös erőfeszítés” forgatókönyvek szerinti primerenergia-felhasználás differenciája, 77 PJ; ami az energiahatékonysági vállalás alapjának választott végső energiafogyasztásban számolva 61 PJ. * 

III.1.3. Nemzeti Épületenergetikai Stratégia * 

Magyarország 2011-ben elfogadott energiastratégiája az energiatakarékosság és az energiahatékonyság-javítás egyik legfontosabb céljaként az épületek energiafelhasználásának csökkentését határozta meg. Ennek érdekében került kidolgozásra a Nemzeti Épületenergetikai Stratégia (továbbiakban: NÉeS), amely rögzíti azokat a célokat és fő irányokat, amelyek a 2020-ig terjedő időszakban, kitekintéssel 2030-ig a hazai épületállomány korszerűsítését, energiafelhasználásának jelentős mértékű csökkentését teszik lehetővé, megadva a későbbiekben kidolgozandó épületenergetikai cselekvési tervek, konkrét programok, intézkedések elvi keretét. A NÉeS a Nemzeti Energiastratégiában megfogalmazottak figyelembevételével az épületek energiafelhasználásánál 2020. évre 49 PJ/év, 2030-ra 111 PJ/év primerenergia megtakarítás elérését tűzi ki célul, ennek érdekében három témakörben határoz meg intézkedéseket:

– energia megtakarítások elérése a meglévő épületállománynál;

– az új épületekre és az épület felújításokra vonatkozó előírások szigorítása, felülvizsgálata;

– kutatás, fejlesztés, demonstráció, innováció, tudás, képzés, információ.

Összességében megállapítható, hogy a Nemzeti Épületenergetikai Stratégiában felvázolt célkitűzések és intézkedések, különös lakóépületek és középületek felújításával elérendő primerenergia megtakarítási célok jelentős mértékben hozzájárulnak a dekarbonizáció célkitűzések megvalósulásához.

III.1.4. Nemzeti Közlekedési Infrastruktúra-fejlesztési Stratégia * 

A 2014–2050-es időszakra vonatkozó, 2014-ben elfogadott Nemzeti Közlekedési Infrastruktúra-fejlesztési Stratégia alapvető céljának tekinti, hogy a közlekedési infrastruktúra a gazdasági folyamatok hatékony kiszolgálásával a lehető legnagyobb mértékben segítse elő Magyarország versenyképességének növelését. A stratégia integrálja a Nemzeti Közlekedési Koncepciót, a Közlekedési Energiahatékonyság-javítási Cselekvési Tervet, valamint más alágazati részstratégiákat (Országos Kerékpáros Koncepció és Hálózati Terv; Országos Vasútfejlesztési Koncepció). A Stratégiában több szintű célrendszer került meghatározásra, amelynek alapvető eleme azon társadalmi célok meghatározása, amelyek teljesítéséhez hozzájárulnak közlekedésfejlesztési beavatkozások. A stratégia e tekintetben kiemelten kezeli a környezetre gyakorolt negatív hatások csökkenését és a klímavédelmi szempontok érvényesülését, amelyhez kapcsolódóan célul tűzi ki az erőforrás-hatékony közlekedési módok erősítését: „A társadalmi szempontból hasznosabb közlekedési módokat körültekintő elemzéssel kell meghatározni az adott funkcionális térségekre. Mindenképpen szükséges a nem motorizált (gyalogos és kerékpáros) közlekedés fejlesztése, népszerűsítése. Társadalmilag indokolt esetben – ahol a hasznok meghaladják a költségeket –, a vasúti és vízi szállítás térnyerését is elő kell segíteni”.

A stratégiában meghatározott beavatkozások a társadalmi célokhoz való hozzájárulás szempontjából, társadalmi hasznosság szerint kerültek csoportosításra. A stratégia kiemelten kezeli az erőforrás-hatékony közlekedési módok erősítését, ezen belül az aktív közlekedési módok preferálását, azon belül a gyalogos és kerékpáros közlekedés, valamint a vasúti és vízi szállí tás és a közösségi közlekedés fejlesztését.

III.1.5 . Jedlik Ányos Terv * 

A Kormány a 2015. június 24-i ülésén megtárgyalta és elfogadta a Nemzetgazdasági Minisztérium által készített Jedlik Ányos Tervet és a hozzá kapcsolódó Jedlik Cselekvési Tervet, amelynek elsődleges célja az elektromobilitást támogató jogszabályi környezet kialakítása, valamint a szükséges alap infrastruktúra kiépítése. Javaslatot fogalmaz meg az elektromos hajtású járművek széles körű felhasználását elősegítő jogszabályi környezet megteremtésére a villamos energia vételezés, az épített környezetre vonatkozó szabályozások és KRESZ szabályozások terén, továbbá célul tűzi ki kapcsolódó támogatási rendszer létrehozását is.

III.1.6. Irinyi Terv * 

Az Irinyi Terv (2016) hazánk innovatív iparfejlesztési irányait határozza meg. Támogatja az energia és anyaghatékony termelést, a foglalkoztatást és szakképzést, a megújuló energiahordozók (főként a biomassza és a geotermikus energia) használatát, a közlekedés fejlesztést, a második generációs bioüzemanyagok gyártását. Az Irinyi Terv értelmében növelni kell az exportképességet és ösztönözni kell a magasabb hozzáadott értéket előállító ipari szerkezet kialakítását. A hazai nyersanyagokat is magas hozzáadott értékkel kell feldolgozni. Kiemelten fejlesztendő területek a kutatás–fejlesztés és innováció, a járműipar, a turizmus-„egészséggazdaság”, az élelmiszeripar, a zöldgazdaság, az infokommunikációs és IT ipar, a kihelyezett üzleti szolgáltatások és a védelmi ipar-fegyvergyártás. Hangsúlyos az Irinyi Tervben a nulla hulladékkal termelő körforgásos gazdaság, mely a klímaváltozás hatásait is mérsékli.

III.1.7 . Nemzeti Vidékstratégia * 

A Nemzeti Vidékstratégia a környezet- és természetvédelem, vízgazdálkodás, mező- és erdőgazdaság, földhasználat, helyi gazdaság-, illetve vidékfejlesztés hosszú távú stratégiája. A vidék jövőjére vonatkozóan a nevezett időszakra vázol fel jövőképet és fogalmaz meg intézkedéseket. Az időtáv (2012–2020) miatt a dekarbonizáció hosszú távú folyamata nem súlyponti elem a dokumentumban, azonban a NÉS-2-höz szorosan kapcsolódó természeti értékek és erőforrások védelme és fenntartható használata, mint stratégiai terület megjelenik. Komplex fenntarthatósági szemléletmódban készült, így elmondható, hogy mind a 8 stratégiai terület 43 programja részben vagy egészében támogathatja a dekarbonizációs célokat. A Nemzeti Vidékstratégia által felvállalt stratégiai területek közül az alábbiak kiemelten támogathatják a dekarbonizáció folyamatát:

– természeti értékek és erőforrások védelme, fenntartható használata;

– vidéki környezetminőség javítása;

– föld- és birtokpolitika;

– fenntartható agrárszerkezet- és termeléspolitika;

– hozzáadott értéknövelés, biztonságos élelmiszerellátás, biztonságos piac;

– helyi gazdaságfejlesztés;

– vidéki szellemi és fizikai infrastruktúra, egészségfejlesztés, életképes vidéki települések, helyi közösségek;

– térségi komplex vidékfejlesztési nemzeti programok.

A Vidékstratégia megállapítja, hogy a mezőgazdaság – különösen annak iparszerű, kemizált, sok fosszilis energiát felhasználó rendszere – egyúttal jelentős energiafogyasztó is. Ezért fontos szempont a végrehajtás során a fajlagos energiafelhasználás és emissziós paraméterek legalább szinten tartása, lehetőség esetén javítása. Emellett az EU tematikus célkitűzései közül több is a dekarbonizáció és az éghajlatváltozással kapcsolatos célok végrehajtását szolgálja, amelyekhez a vidékfejlesztési programnak számszerűsíthető eredményekkel kell hozzájárulnia. Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA) hat fő prioritásának egyikéhez („Az erőforrás-hatékonyság előmozdítása, valamint az alacsony szén-dioxid kibocsátású és az éghajlatváltozás hatásaihoz alkalmazkodni képes gazdaság irányába történő elmozdulás támogatása a mezőgazdasági, az élelmiszeripari és az erdészeti ágazatban”) konkrét intézkedések is tartoznak, tehát a dekarbonizáció támogatása megjelenik a vidékfejlesztéshez kapcsolódó támogatási rendszerben.

III.1.8 . Nemzeti Erdőstratégia 2016–2030 * 

Az EU Erdőgazdálkodási Stratégiája, *  valamint számos ENSZ és FAO rendezvény, határozat illetve megállapodás közös célul tűzte ki a fenntartható erdőgazdálkodás megvalósítását, amely többek között a klímaváltozás hatásainak mérséklését is szolgálja. A fenntarthatóság követelményét szem előtt tartva az erdővel kapcsolatos szakmapolitikai elvárások Magyarországon a 1110/2004. (X. 27.) Korm. határozattal *  elfogadott és 2015-ig tartó Nemzeti Erdőprogramban kerültek megfogalmazásra. A dekarbonizációs célkitűzésekhez elsősorban a Nemzeti Erdőprogram 3. célprogramjában – Vidék- és területfejlesztés, erdőtelepítés, erdőszerkezet-átalakítás célprogram – meghatározott célkitűzések járulnak hozzá, amelyek az agrárátalakulás során felszabaduló területek erdősítését célozzák. Az erdőtelepítésekkel 1945-től napjainkra jelentős állami és uniós támogatással és szakmai munkával az ország erdősültsége a korábbi 11,8%-ról 20,8%-ra *  nőtt, így jelenleg 1,94 millió hektár a magyarországi erdőterület (faállománnyal borított vagy erdősítésre kötelezett terület). A Nemzeti Erdőtelepítési Program *  hosszú távú célként, mintegy 35–50 év során az ország erdősültségének – az optimálisnak tartott – 27%-ra történő növelését tűzte ki célul, amely további több mint 600 ezer hektár új erdő telepítését jelentheti a gazdálkodói telepítési kedv, illetve az uniós források alakulásának függvényében. Az erdők területének, fakészletének növelésével erősödik a légkörből történő széndioxid kivonás. A további erdőtelepítések finanszírozásának egy módja lehet a széndioxid kvótakereskedelemből származó bevételek egy részének visszaosztása az erdészeti ágazatban történő hasznosításra.

Az erdészeti ágazat stratégiai tervezésének legújabb eredményeként 2016-ban a Földművelésügyi Minisztérium elkészítette a 2016–2030 közötti időszakra szóló Nemzeti Erdőstratégiát * . A Nemzeti Erdőstratégia az erdőket és erdőgazdálkodást érintő kihívások között elsőként említi a klímaváltozást. A stratégia megállapítja, hogy az erdők a mitigációs célok megvalósulásához a légköri széndioxid jelentős mennyiségű megkötésével, annak átmeneti vagy tartós tárolásával, fosszilis eredetű nyersanyaga felhasználásának kiváltásával, másrészt a kedvező mikro-, mezo- és makroklimatikus hatásai révén járulnak hozzá.

A klímaváltozás veszélyezteti az erdők stabilitását, egészségi állapotát, így az erdők szénmegkötő, széntároló képességét is, ezért a stratégia kiemelt hangsúlyt helyez az erdők szénmegkötő képességének megőrzését támogató intézkedésekre, az erdők klímaváltozáshoz történő alkalmazkodásának (adaptáció) elősegítésére.

Az erdőgazdálkodás klímaváltozással kapcsolatos, legfontosabb stratégiai céljai:

– Az Erdővédelmi Mérő- és Megfigyelő Rendszer fenntartása, további fejlesztése, különös tekintettel a klímaváltozás várható hatásaira.

– A klímaváltozás erdők egészségi állapotára gyakorolt hatásaival kapcsolatos kockázatok felmérése, értékelése a szükséges intézkedések megtervezése és végrehajtása.

– Az ország erdősültségének növelése, az erdőtelepítési program folytatása, az erdők széntároló képességének megőrzése, a termőhelyi adottságok függvényében a széntárolás növelése.

– A fa, mint megújuló alapanyag nagyobb arányú felhasználása, a faanyagnál nagyobb energia felhasználással előállított alapanyagok fával történő helyettesítése.

– A fa, mint energia forrás bővülő és hatékony hasznosítása a származási hely közelében, korszerű technológiával, magas hatásfokkal.

– Az erdők ellenálló képességét, klímaváltozáshoz történő adaptációját javító, a károk megelőzését, mérséklését és a helyreállítást segítő erdőgazdálkodási módszerek, beavatkozások további elterjesztése és folyamatos fejlesztése.

– A klímaváltozás várható hatásainak felmérését, erdők egészségi állapotának megőrzését megalapozó kutatásokhoz, monitoringhoz, fejlesztésekhez, a károk megelőzéséhez, mérsékléséhez, felszámolásához, és a helyreállításához szükséges pénzügyi támogatás biztosítása.

III.1.9. Kö rnyezetvédelmi stratégiai dokumentumok

IV. NEMZETI KÖRNYEZETVÉDELMI PROGRAM

Magyarország környezetpolitikai céljainak és intézkedéseinek átfogó keretét a 6 évre szóló Nemzeti Környezetvédelmi Programok jelentik. A negyedik NKP *  (NKP–4) az ország környezeti céljait és az elérésükhöz szükséges feladatokat és eszközöket határozza meg a 2015–2020 közötti időszakra. Összhangban van az Európai Unió 2020-ig tartó időszakra szóló 7. Környezetvédelmi Cselekvési Programjával és az Országgyűlés által elfogadott Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégiával. Átfogó célkitűzése, hogy hozzájáruljon a fenntartható fejlődés környezeti feltételeinek biztosításához. Céljai: (1) Az életminőség és az emberi egészség környezeti feltételeinek javítása. (2) Természeti értékek és erőforrások védelme, fenntartható használata. (3) Az erőforrás-takarékosság és a -hatékonyság javítása, a gazdaság zöldítése.

A dokumentum a klímaváltozás problematikáját rendszerszinten közelíti meg és hangsúlyozza, hogy a klímavédelmi beavatkozások nem vezethetnek újabb fenntarthatósági problémákra, más környezeti elemekre vagy más földrajzi térségekre vonatkozó átterhelésekre. Az ÜHG-kibocsátás fő forrásai közül meghatározó a lakossági és közületi fűtés, villamosenergia-fogyasztás és a közlekedés. Ezen területeken azonban az érdemi csökkentéshez a legszélesebb érintett kör megnyerésére és közreműködésére, ehhez pedig differenciált szemléletformálási, jogi és gazdasági szabályozási, valamint kiterjedt és hatékony ellenőrzési rendszerre lenne szükség a stratégia szerint. A kibocsátás-csökkentés mellett fontos eszköz lehet a nyelő kapacitások megléte, illetve bővítése is, azonban a környezeti folyamatok összetettsége miatt ezzel csak kellő körültekintés mellett lehet számolni.

Az NKP–4 jövőképe – az életminőség és az emberi egészség környezeti feltételeinek javítása mellett – alapvetően a természeti értékek és erőforrások védelmére, fenntartható használatára, valamint az erőforrás-takarékosság és -hatékonyság javítására, a gazdaság zöldítésére épít. Ezen jövőkép a dekarbonizációnak az egyik fontos pillére, ugyanis az erőforrások fenntartható, takarékos használata elengedhetetlen feltétele a kibocsátások mérséklésének. Az NKP–4 önálló stratégiai területként kezeli az erőforrás-takarékosság és -hatékonyság javításának, a gazdaság zöldítésének kérdését. E területen a dekarbonizációs törekvéseket elősegítő alábbi célkitűzések azonosíthatók:

– Az európai és nemzetközi kezdeményezésekhez igazodva olyan keretek létrehozása, amely:

– az erőforrások felhasználásának további csökkentésére, takarékosságra ösztönöz;

– minimálisra csökkenti az erőforrások kitermeléséből és felhasználásából eredő környezeti terheléseket, megelőzi a környezeti károkat;

– az újrahasználat, illetve újrafeldolgozás révén elősegíti a felhasznált erőforrásoknak a gazdaságba történő visszaforgatását;

– fokozza az innovációt;

– az állam és a gazdasági, illetve egyéb szereplők partnerségi viszonyára, együttműködésére épít, biztosítja a különböző érdekek együttes figyelembe vételét.

– 2020-ig a megújuló energiaforrások részarányának 14,65%-ra növelése és 10%-os teljes energiamegtakarítás elérése a környezeti szempontok figyelembevételével;

– hulladékképződés megelőzése, illetve csökkentése;

– az alacsony szén-dioxid kibocsátású gazdaságra való áttérés az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése, valamint a természetes nyelő kapacitások megerősítése révén;

– az erdőterületek kiterjedésének növelése;

– a közlekedési-szállítási eredetű környezetterhelés csökkentése.

NEMZETI KÖRNYEZETTECHNOLÓGIAI INNOVÁCIÓS STRATÉGIA * 

A stratégia célja a környezetbarát ipari megoldások és technológiák fejlesztésének támogatása, amelynek fókuszában egyrészt a környezeti innováció, másrészt az elsődleges nyersanyag felhasználás csökkentése, az újrafelhasználás a melléktermék, valamint a hulladék hasznosításának ösztönzése áll. Ezzel a stratégia paradigmaváltást is elő kíván segíteni annak érdekében, hogy a hagyományos, többnyire „csővégi” technológiákat a megelőzést biztosító, életciklus szemléletű, környezetbarát rendszerek váltsák fel. A stratégia a következő nyolc témakör céljait, illetve fejlesztéseit tartalmazza:

– horizontális jellegű technológiai innovációk (fenntartható anyaggazdálkodás, erőforrás hatékonyság, kulcstechnológiák);

– hulladékgazdálkodás;

– vízgazdálkodás (vízellátás, szennyvíztisztítás);

– levegőtisztaság-védelem, zaj és rezgés elleni védelem, szaghatás elleni védelem;

– agrárium;

– kármentesítés;

– megújuló energia termelése;

– ökoépítészet.

A fenti területek mindegyike jelentős fejlesztési potenciállal rendelkezik a környezeti terhelések csökkentésére, amely egyben hozzájárul mind a foglalkoztatás, mind az ország versenyképességének növeléséhez, ezzel a társadalom jóllétének biztosításához. A dekarbonizáció szempontjából értékelve a stratégiát, az innováció ösztönzése és a kutatás–fejlesztés–innováció rendszerének megfelelő szakmai támogatása kulcsfontosságú az alacsony kibocsátású technológiákra való átállás során. A nyolc kiemelt terület között van olyan, amely a nagy kibocsátású szektorokat érinti (építőipar, szennyvíziszap-kezelés, agrárium és hulladékgazdálkodás), így akár az új fejlesztések alkalmazása jelentős ÜHG-kibocsátás csökkenést is elérhetővé tehet a stratégia végrehajtása során. További területek esetében is segítheti a stratégia végrehajtása a dekarbonizációs célok elérését, valamint megfelelő végrehajtási keretrendszer esetén olyan innovációk is felkarolhatóak a környezetgazdálkodás keretrendszerében, amelyek egyidejűleg egy adott területen mind a mitigációs, mind az adaptációs elvárásoknak is megfelelnek.

Intézkedések a stratégiai tervdokumentumok és a kibocsátás-csökkentési éghajlatpolitika összehangolására
1. A szakágazati stratégiák készítése és felülvizsgálata során javasolt a dekarbonizáció igényének figyelembevétele. Ez sok esetben nem új intézkedések bevezetését jelenti, hanem a kijelölt célok és irányok vizsgálatát és számszerűsítését az ÜHG-kibocsátás szempontjából is. Emellett célszerű az externális költségek és életciklus szemlélet bevonása a vizsgálatba a tényleges gazdasági, társadalmi és környezeti károk és előnyök meghatározása érdekében.
2. Ki kell alakítani a dekarbonizáció folyamatának nyomon követésére és értékelésére alkalmas mutató-készletet minden – ÜHG-kibocsátás szempontjából számottevő – szakágazati stratégia esetében. Ezeket az általános statisztikai gyűjtés részévé és mindenki számára elérhetővé kell tenni.
3. Az Irinyi Terv végrehajtása során meg kell határozni és figyelembe kell venni azon ágazatokat („zöld gazdaság”), amelyek a szigorodó környezet- és klíma-védelmi előírások mellett is jelentősen hozzá tudnak járulni a gazdasági növekedéshez.
4. A három legnagyobb kibocsátású szektor (villamosenergia-termelés, épületek és közlekedés) esetében széles körű szakmai-társadalmi konzultáció javasolt a költség-optimális és gazdaságilag előnyös dekarbonizációs pályák keretfeltételeinek meghatározásához, amelyeket a forgatókönyvek felépítésénél és az adott ágazatok szakpolitikájának elkészítésénél is figyelembe kell venni.
5. Azon szektorok esetében, ahol jelentős metán kibocsátás történik (hulladékkezelés, szennyvízkezelés és mezőgazdaság), a szakpolitikáknak számolniuk kell annak energetikai célú hasznosításával is. A fenntarthatósági szempontok figyelembe vételével meghatározandó hasznosítási pályák lehetőséget biztosítanak a szektorok energetikai önellátására, külső pénzügyi forrás bevonására, munkahelyteremtésre, miközben a mitigációs és adaptációs intézkedések összhangját is biztosítják.
6. A Nemzeti Energiastratégia, valamint a már létező szakpolitikai stratégiák felülvizsgálata az új klímapolitikai és energetikai célkitűzésekkel összhangban, továbbá az intézkedések végrehajtása során biztosítani kell a NÉS-2-vel való összhang megteremtését.

III.2. Az üvegházhatású gázok kibocsátás-csökkentésével és a hosszú távú dekarbonizációval kapcsolatos nemzetközi és EU kötelezettségek

III.2.1. Magyarország részvétele és kötelezettségei a globális együttműködési folyamatban a kibocsátás-csökkentés területén

Az ENSZ égisze alatt folyó klímatárgyalások keretét az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye (a továbbiakban: Keretegyezmény) határozza meg, amelyhez 1992 óta 196 ország és az Európai Unió csatlakozott. A Keretegyezmény átfogó célja a légköri ÜHG koncentráció olyan szinten való stabilizálása, amely megakadályozza, hogy az éghajlati rendszerbe történő emberi beavatkozás veszélyes mértéket érjen el. A Keretegyezmény legfőbb döntéshozó szerve a COP, *  vagyis a Részes Felek Konferenciája, amelynek ülésszakaira általában évente kerül sor. A COP számos meghatározó döntése közül kiemelkedik az 1997-ben a COP3 keretében elfogadott Kiotói Jegyzőkönyv (a továbbiakban: Jegyzőkönyv), amely a nemzetközi klímapolitika terén az első kötelező érvényű vállalásokat tartalmazó nemzetközi megállapodás. A Jegyzőkönyvet ratifikáló, a Keretegyezmény I. mellékletében szereplő iparosodott országok konkrét, számszerű kibocsátás-csökkentési célokat tettek a 2008–2012 időszakra, amely a Kiotói Jegyzőkönyv első vállalási időszaka volt.

A Kiotói Jegyzőkönyv alapján a 2008–2012. évi első kötelezettségvállalási időszak vonatkozásában Magyarországnak az 1985–87. évi átlagához viszonyítva legalább 6%-kal kellett csökkenteni ÜHG-kibocsátását. Miután hazánk e helyett 40,8%-os csökkenést ért el, jelentős többletre tett szert az üvegházgáz-kibocsátási jogosultságok tekintetében, amely lehetővé tette, hogy eladóként vegyen részt azok nemzetközi kereskedelmében. A Jegyzőkönyv második kötelezettségvállalási időszaka (2013–2020) tekintetében a dohai COP 18 ülésszak során az Európai Unió 20%-os csökkentést vállalt az 1990-es szinthez képest. A 2007. márciusi európai tanácsi következtetésekben rögzített uniós szintű 20%-os csökkentési célt az EU-n belül két részre bontották; az ún. kibocsátás-kereskedelmi rendszer (EU ETS) hatálya alá tartozó létesítményeknek 21%-kal, az ETS hatálya alá nem tartozó ún. ESD szektorokból (közlekedés, épületek, mezőgazdaság és hulladék) eredő kibocsátásokat pedig 10%-kal kell csökkenteni EU-s szinten a 2005-ben mért adatokhoz képest. Az ESD szektorokra nézve az EU tagállamokra lebontva határozta meg az elérendő csökkentések mértékét –20% és +20% között. Magyarország esetén +10% maximális növekedési lehetőséget írt elő.

A 2015 decemberében elfogadott Párizsi Megállapodás egyik legfontosabb előírása a Megállapodás részes felei számára, hogy készítsenek és folyamatosan rendelkezzenek olyan nemzetileg meghatározott vállalásokkal (NDC), amelyekben az idő előrehaladtával egyre ambiciózusabb kibocsátás-csökkentési célokat tűznek ki. Ezen vállalásokat a feleknek ötévente, az ún. Globális Értékelés során kell majd felülvizsgálniuk – először várhatóan 2023-ban – a mindenkori legfrissebb tudományos eredmények, valamint a Megállapodás hosszú távú célja (a globális átlaghőmérséklet emelkedésének 2 °C alatt tartása) tükrében. Az EU és több tagállama ratifikációjával a Párizsi Megállapodás átlépte a hatályba lépéshez szükséges küszöböt és 2016. november 4-én hatályba lépett.

A nemzetközi tárgyalások másik fontos témája a klímaváltozás elkerülhetetlen hatásaihoz való alkalmazkodás. A Megállapodás külön kitér a nemzeti, regionális és helyi szintek figyelembevételére és a fenntartható fejlődéshez való hozzájárulásra. A Megállapodás létrehozza az adaptáció globális célját: az adaptációs kapacitások, az ellenálló-képesség fejlesztése és a sérülékenység csökkentése mentén. A Megállapodás továbbá biztosítja a mitigációs és adaptációs intézkedések közötti egyensúlyt, és kimondja azt is, hogy megfelelő kibocsátás-csökkentési vállalások mellett az alkalmazkodás költségei csökkenthetők, ezzel az adaptációs erőfeszítések szükségessége és finanszírozása is mérsékelhető. A Párizsi Megállapodás elfogadásáról szóló 1/CP.21 COP döntés ösztönzi az országokat regionális adaptációs együttműködések fejlesztésére, szükség szerint regionális adaptációs központok és hálózatok létesítésére – ezeket a rendelkezéseket hazánk klímafinanszírozási és klímaadaptációs programjainak elkészítése során is figyelembe kell venni.

A Keretegyezmény 4. cikk 5. pontja előírja a fejlett országok klímafinanszírozási kötelezettségét a fejlődő országok irányába. A Párizsi Megállapodásban ez a finanszírozási kötelezettség, mint a kibocsátás-csökkentési cél és az adaptáció megvalósításának egyik eszköze jelenik meg, az alapvető technológiai és humán kapacitások biztosítása mellett. A klímafinanszírozás általánosságban véve a 2 °C-os cél elérésének pénzügyi megalapozása a fejlődő országok támogatása révén, az alacsony szénkibocsátású és ellenálló gazdaság építésének globális szintre történő kiterjesztésével. A Párizsi Megállapodás a világgazdaság növekedésének új irányát alapozza meg: becslések szerint évi több ezer milliárd dollárnyi beruházást érint. A nemzeti kormányok szakpolitika alkotással, ösztönzőkkel és pénzügyi hozzájárulással is segíthetik a tudatos beruházások megvalósulását.

Magyarország az Éghajlatváltozási Keretegyezményhez kapcsolódó pénzügyi mechanizmuson keresztül, a Zöld Klíma Alapba történő befizetéssel, továbbá két- és többoldalú együttműködések által, független nemzetközi szervezetek, valamint a hazai magánszektor, magánforrások mozgósításával teljesíti nemzetközi klímafinanszírozási kötelezettségét. A Kormány a Párizsi Megállapodás elfogadásának alkalmával összesen 2 milliárd forint értékben jelentett be támogatást. A dekarbonizációs gazdaságépítésben való részvétel a Kormánynak a versenyképesség javítását célzó törekvéseinek is része a nemzetközi kötelezettségek teljesítésén túlmenően. A Párizsi Megállapodás megvalósításával a finanszírozás magyar mitigációs és adaptációs technológiák exportját is elősegítheti az európai és Európán kívüli országokkal.

Meg kell említeni a fentieken kívül a fluortartalmú üvegházhatású gázok (F-gáz) ügyét is, amellyel kapcsolatos tárgyalások nem az UNFCCC keretei között zajlanak. Ezeket az anyagokat az ózonkárosító anyagok kiváltójaként vezették be, azonban később kiderült, hogy bár az ózonrétegre ártalmatlanok, jelentős globális felmelegedési potenciállal rendelkeznek, így kibocsátásuk fokozatos csökkentése indokolt. A korábban az ózonkárosító anyagok sikeres kivezetését elősegítő, az ózonréteget lebontó anyagokról szóló 1987-es Montreáli Jegyzőkönyvhöz hazánk 1989. április 20-án csatlakozott.

A Montreali Jegyzőkönyv F-gázokkal való kiegészítését 2016. október 15-én Kigaliban fogadták el. A Kigali Módosítás értelmében az aláíró országok vállalták az elsősorban klíma- és hűtőberendezésekben található fluorozott szénhidrogének (HFC-k) nemzetközi szinten történő szabályozását és csökkentését.

III.2.2. EU klímapolitikai kötelezettségek a kibocsátás-csökkentés területén

Az Európai Unió a 2009. októberi Európai Tanácsi következtetések alapján elkötelezett a dekarbonizáció mellett. A dekarbonizáció elérése érdekében a gazdaság egészére vonatkozó klímapolitikai útiterv 2011. március 9-én jelent meg, *  amely 2050-re a kibocsátás 80–95%-os kibocsátás csökkentésnek lehetőségeit, hatásait elemzi az európai gazdaság egészére nézve. A közlemény öt szektort különböztet meg: villamosenergia-termelés, lakossági energia-felhasználás, ipar, közlekedés és mezőgazdaság, illetve egyéb. A legnagyobb, közel 100%-os kibocsátás-csökkentést a villamosenergia-termelés területén látja megvalósíthatónak az útiterv. Ezen keretrendszer alapján készültek el a következő ágazati útitervek:

– a 2050-ig szóló energiaügyi ütemterv; * 

– Közlekedési Fehér Könyv. * 

A legfontosabb megállapítása a fenti dokumentumoknak, hogy a 2020-as célok és az odavezető szakpolitikák teljesítése 2050-re kivetítve nem vezeti el az Európai Uniót a dekarbonizációhoz. Erre hivatkozással tartotta szükségesnek az Európai Bizottság a 2030-as szakpolitikai keretrendszer mielőbbi kidolgozását.

Az Európai Unió azonban már dekarbonizáció igényének tényleges kimondása előtt hozott intézkedéseket az ÜHG-kibocsátás visszaszorítására. A 2003-ban elfogadott jogszabály által létrehozott, és 2005 óta működő uniós emisszió-kereskedelmi rendszer, az ETS első és második szakaszában tagállami kötelezettséget jelentett a kibocsátási jogegységek mennyiségének megállapítása és kiosztása az érintett létesítmények számára; a tagállami nyilvántartási rendszer, a forgalmi jegyzék bevezetése és működtetése; továbbá más, tagállamon „belüli” kapcsolódó feladat ellátása.

Ezen túlmenően az Európai Unió által bevezetett nyomon követési és jelentéstételi rendszer értelmében a tagállamoknak már a Jegyzőkönyv hatálybalépésétől kezdődően meg kellett küldeniük minden év elején az Európai Bizottság részére visszamenőlegesen a részletes kibocsátási adataikat, a rugalmassági mechanizmusok használatával kapcsolatos „tranzakciók” adatait, kétévenként a kibocsátás-szabályozást érintő nemzeti intézkedésekkel kapcsolatos információkat, valamint ezek számításba vételével a kibocsátások várható jövőbeli alakulásának becsléseit.

A 2013–2020 közötti időszakra vonatkozóan az uniós kibocsátás-szabályozás egyik legfontosabb eszköze továbbra is a jelentősen átalakított – kibővített és szigorított – emisszió-kereskedelmi rendszer. Az ETS harmadik időszakára vonatkozó szabályozás lényegesen megváltoztatta a rendszer felépítését, lényegében egy uniós szinten harmonizált rendszer jött létre az Európai Bizottság felügyeletével. A korábbi tagállami „sapkák” helyett immár egyetlen uniós „sapkáról” beszélhetünk, az ingyenes kiosztás helyett pedig az aukcionálás vált az elsődlegessé. Az ipari és hőtermelő létesítmények részére évente csökkenő mértékben végrehajtott térítésmentes kibocsátási egységek kiosztása egységes szabályozás szerint, egy központi számláról, az Európai Bizottság jóváhagyásával történik. A rendszer hatálya alá 2012-ben bevont légijármű-üzemeltetők szintén központilag meghatározott, de más módszertan szerint részesülnek ingyenes kiosztásban. A forgalomba kerülő egységek mennyisége főszabály szerint évről évre csökken. A kvótákat egyetlen, központi forgalmi jegyzékben vezetett számlákon tartják nyilván. A tagállamoknak a kvóta-árverésekből származó bevételnek legalább a felét nemzeti, illetve nemzetközi szintű klímavédelmi célokra kell fordítaniuk. Az Európai Bizottság 2015. július 15-én jelentette meg az EU ETS 2021–2030 közötti negyedik kereskedési időszakának szabályaira vonatkozó javaslatát. Az erről szóló tárgyalások azóta is zajlanak az Európai Tanácsban és Parlamentben. Ennek tartalmáról az V.1.1. fejezet számol be bővebben.

Az ETS harmadik fázisának hatálya alá nem tartozó ágazatok kibocsátás-szabályozását a 2013–2020 közötti időszakra az „erőfeszítés-megosztási” határozat *  (ESD) írja elő. Az erőfeszítés-megosztási rendszerbe tartozó ágazatok, kibocsátási források a következők: közlekedés (a légiközlekedés az ETS hatálya alá került 2012-ben, a villamos energiát használó közlekedési módokat pedig közvetetten érinti az ETS rendszer), épületek, mezőgazdaság (bizonyos földhasználathoz és erdészethez kötődő tevékenységek nélkül), valamint a hulladékgazdálkodás. Az ESD minden tagállam esetében konkrét, számszerű kibocsátási korlátot állapít meg 2020-ra a 2005-ös szinthez képest, úgy, hogy az Európai Unió összességében 10%-os kibocsátás-csökkentést érjen el ezen időszak végére az érintett ágazatokban. Az érintett ágazatokban meglevő alacsonyabb „fejlettségi” mutatóik alapján, elsősorban a később csatlakozott tagállamok az uniós csökkentési célon belül kibocsátásaikat bizonyos mértékben növelhetik is. Magyarország tekintetében ez azt jelenti, hogy 2020-ig a 2005-ös szinthez képest 10%-kal növelhető az ESD hatálya alá tartozó szektorok kibocsátása. Az ESD keretében szankció vár arra a tagállamra, amelyik egy adott évben túllépi a számára megadott limitet. Előbbiek teljesítése érdekében ugyanakkor lehetőség van az esetleges többlet kvóták átvitelére a 2020-ig tartó időszakon belül a következő évekre, illetve a következő évekre megállapított, kibocsátható mennyiségek bizonyos részig történő előrehozatalára, továbbá az éves kvóta többletek más tagállamok számára történő át-, illetve eladására. Ebben az esetben is az Európai Bizottság feladata minden tagállamra az éves kibocsátható mennyiségek számszerű megállapítása az Európai Tanács és Parlament által előzetesen jogszabályba foglalt tagállami célértékek számszerűsítése révén. 2018. május 14-én elfogadásra került az erőfeszítés megosztási rendelet (ESR) * , amely az ESD/ESR-szektor 2021–2030 közötti időszakra vonatkozó szabályait és tagállami célkitűzéseit fekteti le. Ennek tartalmáról az V.1.1. fejezet számol be bővebben.

Az erdőgazdálkodáshoz, valamint a földhasználathoz, illetve földhasználat megváltoztatáshoz köthető kibocsátások egy külön szektor, az ún. LULUCF szektor keretében kerülnek évenként elszámolásra és egy külön EU határozat *  rendelkezik róluk. Ez a szektor nem tartozik sem az ETS, sem az ESD hatálya alá, ugyanakkor kibocsátásai részét képezik a nemzeti ÜHG leltárjelentéseknek. A szektor különleges helyzete abból fakad, hogy a kibocsátásainak alakulására – a többi szektorral ellentétben – nemcsak emberi beavatkozások vannak hatással, hanem természetes folyamatok is, ennek következtében a többi szektorhoz képest is nehezebb pontos előrejelzéseket megfogalmazni a jövőbeli, várható kibocsátásokat illetően. A LULUCF szektort döntően az erdőgazdálkodással kapcsolatban megjelenő CO2 megkötések, illetve kibocsátások (elsősorban az eltérő földhasználatokból fakadóan) határozzák meg, ugyanakkor e szektornál jelenik meg a különböző földhasználati formákkal (szántóföld, gyep, rét- és legelőgazdálkodás, vizenyős, lápos területek, települési és egyéb területek), valamint azok változásával együtt járó, a növényzet és a talajok együttesen vett ÜHG kibocsátásai és megkötései, továbbá a különböző fatermékek elszámolásai is. A 2030-as klíma- és energiapolitikai keretről szóló Európai Tanácsi következtetés előírja a szektor integrálását a 2030-ig meghatározott célok alá, amint ennek technológiai feltételei adottá válnak, de mindenképpen 2020 előtt. Ez azt jelenti, hogy ennek a szektornak is hozzá kell járulnia a 2030-ra vonatkozó célok eléréséhez. Az Európai Bizottság 2016. július 20-án jelentette meg erre vonatkozó javaslatát, a tárgyalásokat követően a LULUCF rendelet szintén 2018. május 14-én került elfogadásra.

A rendelettel kapcsolatban az V.1.1 fejezet tartalmaz bővebb információkat.

A tagállamok és az Európai Bizottság klímapolitikai hatáskörének megosztása
Jelenleg a tagállamok helyett az Európai Bizottság jogosult arra, hogy az ETS harmadik fázisában a létesítmények számára jóváhagyja a tagállami hatóságok által a közös szabályok alapján előkészített ingyenesen kiosztandó kvóta-mennyiségeket, valamint meghatározza az ESD rendszerben a tagállamokat megillető kibocsátható mennyiséget az Európai Tanács és Parlament által előzetesen jogszabályba foglalt tagállami célértékek számszerűsítése révén. Más területeken azonban továbbra is jelentős kötelezettségek hárulnak a tagállamokra, ebbe bele kell érteni a klíma- és energiacsomag keretében olyan szabályozási eszközök átvételét és végrehajtását, mint a megújuló energiák használatáról, illetve a szén-dioxid leválasztásról és tárolásról szóló irányelvek, továbbá más ágazati szabályozási eszközöket (energiahatékonyság, közlekedési eredetű kibocsátások stb.).

Az Európai Unió kibocsátás-csökkentési kötelezettségeinek végrehajtását – az európai emisszió kereskedelmi rendszeren és az erőfeszítés-megosztási rendszeren, valamint az ezekről szóló jogi szabályozásokon kívül – számos egyéb jogszabály segíti, illetve irányozza elő. Ezen jogszabályok fektetik le többek között a nyomon követési és jelentéstételi rendszert, a fluortartalmú gázok szabályozását és csökkentését, valamint a közlekedésre és a szén-dioxid leválasztásra és tárolásra vonatkozóan is tartalmaznak előírásokat.

A fluor gázok ügyében külön is érdemes kitérni arra, hogy az Európai Unió 2006 óta szabályozza azok használatát, és 2015. január 1-jétől hatályba lépett az új, felülvizsgált rendelet (az Európai Parlament és Tanács 517/2014/EU rendelete), melynek köszönhetően 2030-ra 79%-al csökkenne a 2015-ös fogyasztási szint. A rendelet egy kvótarendszert vezet be az ETS rendszerhez hasonlóan, amely szerint a Bizottság évente meghatározza a gyártók, illetve importőrök számára azt a kiosztható kvótamennyiséget, amely az adott évre vonatkozólag szabályozza az F-gázok forgalomba hozható mennyiségét. Ezen kívül a szabályozás kitér a szivárgás megelőzésre, az F-gázok újrahasznosítására, a szakemberek képzésére és képesítésére, valamint a magas globális felmelegedési potenciállal rendelkező F-gázok helyett környezetbarát alternatívákra történő váltásra is. A teljesen új alapokra helyezett szabályozás nyomán Magyarországon 2015-ben kezdte meg működését a Nemzeti Klímavédelmi Hatóság. A Hatóság az egyre táguló szakterület felügyeletét és azzal kapcsolatos tevékenységek hatékony ellátását kapta feladatul.

A fentieken túl az Európai Tanács 2014. június 26–27-i ülésén meghatározta az Európai Unió elkövetkező öt évre szóló stratégiai menetrendjét, amelynek prioritásai között szerepel az Energiaunió kialakítása. Az Energiaunió átfogó célja a fogyasztók (lakossági és üzleti) ellátása biztonságos, fenntartható, versenyképes és megfizethető energiával. Öt összefüggő és egymást kölcsönösen támogató dimenzión alapul:

– energiabiztonság, szolidaritás és bizalom;

– belső energia piac;

– energiahatékonyság, mint az energiaszükséglet csökkentéséhez való hozzájárulás;

– a gazdaság dekarbonizációja;

– kutatás és fejlesztés.

Az Energiaunió irányítási rendszere az integrált Nemzeti Energia- és Klíma Terveken alapszik majd, amelyek magukba olvasztják a legtöbb jelenleg létező vagy az Energiaunió kialakítása során létrehozott, energiapolitikával és klímapolitikával kapcsolatos stratégiai tervezési és jelentéstételi kötelezettséget. Az első Tervek 2021-től lesznek hatályosak, melyek kapcsán a későbbiekben a tagállamoknak rendszeresen előrehaladási jelentéseket kell majd készíteniük. A Tervekre vonatkozó szabályok jelenleg még tárgyalás alatt állnak az V. 1.1 fejezetben ismertetettek szerint.

Intézkedések Magyarország ÜHG-kibocsátás csökkentéssel kapcsolatos nemzetközi együttműködésekben való részvételének koncepcionális kereteihez
1. Az Európai Unió belső klímapolitikai tárgyalásain aktív magyar részvétel szükséges, és fokozott hangsúlyt célszerű helyezni a klímadiplomáciai érdekérvényesítés két- és többoldalú eszközeire (V4, illetve Magyar Állandó Értekezlet, Kárpátok Keretegyezmény, Keleti Partnerség).
2. Javasolt az EU ETS keretein belül az alacsony jövedelmű tagállamok számára kialakított pénzügyi támogatási mechanizmusok szabályainak kialakításában a V4 (V4+2) szintjén való szoros együttműködés.
3. A nem-ETS rendszer keretén belül a V4 tagállamok számára javasolt az igazságos, korai kibocsátás-csökkentési teljesítményt kellőképpen figyelembevevő szabályrendszer kialakításában való együttműködés.
4. Megfontolandó a nemzetközi klímafinanszírozási tevékenységek összehangolásának megvizsgálása, mivel így a régió zöld és fenntartható szaktudása és technológiája egymást erősítve jelenhet meg a fejlődő országok piacain.
5. Háttérintézmények, műszaki és tudományos szervezetek bevonásával ki kell terjeszteni részvételünket a mitigációval kapcsolatos nemzetközi szakmai, szakmapolitikai testületekben.

III.3. A dekarbonizációval kapcsolatos küldetés és célok meghatározása

Elfogadva az Európai Unió dekarbonizációs törekvéseit, valamint a klímaváltozás jelentette kockázatokat, Magyarországnak rendelkeznie kell egy, a dekarbonizáció lehetőségeit vizsgáló útitervvel. Azonban a dekarbonizációs intézkedések csak úgy vállalhatók, ha nem fér kétség azok magyarországi közérdekűségéhez. Széleskörű nemzetközi kibocsátás-csökkentési összefogás híján dekarbonizációs erőfeszítéseink jelentéktelenek és hiábavalóak, ám amennyiben a dekarbonizációs folyamatok globális trenddé válnak, értelemszerűen csökkennek az egyes országok kockázatai (a CO2-kibocsátás áthelyezés, vagy más néven szénszivárgás * ) és világszerte eredményessé válik a folyamat. Természetesen az átmenet az alacsony szén-dioxid kibocsátású gazdaságba (azaz a dekarbonizációs út) nem csak kockázatokat, hanem lehetőségeket is jelent. A klímaváltozás sikeres kezelése új piacok megteremtését, termékek és szolgáltatások bevezetését hozhatja magával, továbbá a dekarbonizációs folyamat gazdaságfejlesztési potenciált is jelent egyben.

III.3.1. Dekarbonizációs küldetés

Mint a II.3.2. fejezet tartalmazza, a NÉS-2 dekarbonizációs jövőképe szerint Magyarország a gazdasági versenyképesség és növekedés, a társadalmi jólét megteremtése és a szegénység elleni küzdelem, valamint az éghajlatvédelem szempontjait egyaránt figyelembe vevő pályán fokozatosan áttér az alacsony szén-dioxid kibocsátású gazdaságra. Az áttérés elsődleges hajtóereje nem a nemzetközi kötelezettségeknek való megfelelés, hanem a fenntartható fejlődés nemzetstratégiai céljainak elérése, különösen a fosszilis tüzelőanyagoktól való függés mérséklése, az anyag- és energiatakarékos technológiák térnyerése, a megújuló energiaforrások elterjedése vonatkozásaiban.

Hazai Dekarbonizációs Útiterv küldetése
A HDÚ küldetése egy olyan tervezési mechanizmus elindítása, amely lehetővé teszi, hogy a versenyképesség, a jólét, a technológiaváltás és az éghajlatvédelem szempontjainak kiegyensúlyozott figyelembevételén nyugvó kibocsátás-csökkentési úton járuljunk hozzá a hazai zöldgazdaság fejlesztéséhez és a nemzetközi dekarbonizációs terhek megosztásához.

III.3.2. Az üvegházhatású gázok hosszú távú kibocsátás-csökkentésének specifikus céljai

A magyarországi éghajlatpolitika specifikus célkitűzései közül az 1. és 4. specifikus célkitűzés vonatkozik a HDÚ-ra (ld.: II.3.5. fejezet). A dekarbonizáció széleskörű – társadalmi, gazdasági és politikai szinteken is kialakuló – együttműködést és konszenzust igénylő folyamat. A dekarbonizációs törekvéseknek részét kell képezniük a különböző szakpolitikáknak. Ezen felül a kibocsátás-csökkentésben érintettek és az állami, kormányzati szervek, továbbá a területi és helyi önkormányzatok együttműködése is alapvető fontosságú a hatékony megvalósítás érdekben. Mindezek figyelembevételével – a dekarbonizációra vonatkozó specifikus célkitűzések alapján – a HDÚ a következő beavatkozási területeket állapítja meg:

– A fosszilis energiahordozók kiváltásának elősegítése, elsősorban a hő- és villamosenergia-termelés, az épületfűtés és a közlekedés területén. A villamosenergia-termelés szempontjából a célt a Nemzeti Energiastratégia atom–szén–zöld forgatókönyvének végrehajtása egy kiegyensúlyozott termelési szerkezet megvalósításával célozza meg, amelyben helyet kap: az atomenergia, a megújulók és a CLT is. Ezen célok teljesítése a hazánk által az Európa 2020 stratégia keretében vállalt 14,65%-os megújuló energia részarány elérését is segíti.

– Az energiahatékonyság növelése és az energiatakarékosság előmozdítása, elsősorban az épületenergetika és a közlekedés, a mezőgazdaság és az ipar egyes ágazatai területén, valamint a hazai erőműpark fejlesztésén keresztül a villamosenergia-termelésben is. Ezen intézkedések megvalósítása elősegítheti az Európa 2020 stratégia keretében megfogalmazott 20%-os energiahatékonyság javulást.

– Azon technológiák, szolgáltatások és fogyasztói szokások elterjesztésének ösztönzése, melyek a természeti erőforrások (különösen az energiahordozók, nyersanyagok és víz) igénybevételének mérséklése révén és a zárt anyagforgalmú rendszerek alkalmazásával segítik a karbonszegény gazdaságba történő átmenetet.

– A dekarbonizáció zöldgazdaság-fejlesztési eszközként való megjelenése. A dekarbonizáció megvalósítását a hazai gazdaságfejlesztés keretrendszerébe kell helyezni. Ennek érdekében a dekarbonizációs törekvések, valamint az innovációs és kisvállalkozásokra vonatkozó fejlesztési politikák összehangolása szükséges.

– A zöldgazdaság-fejlesztési céllal összhangban a dekarbonizációs törekvések nem mehetnek a gazdaság versenyképességének rovására, így fokozott figyelmet kell fordítani a szénszivárgás jelenségének vizsgálatára és indokolt esetben kezelésére.

A szén-dioxid természetes nyelő kapacitásainak (erdők, faanyag) megőrzése, esetleges növelése, több karbon tartós megkötése a faanyagban, a fatermékek elterjedtebb használata és a geológiai közegben történő megkötés technológiai lehetőségeinek vizsgálata.

Kutatások, fejlesztések, innovációk, demonstrációs projektek támogatása, különös tekintettel az anyag- és energiatakarékos technológiák, a megújuló energiahordozók elterjesztése, a biomassza megújuló ipari nyersanyagként való hasznosításának növelése, a környezetbarát közlekedés- és agrotechnikák, a fenntartható erdőgazdálkodás, a fenntartható építészet, a hő- és villamosenergia-termelés és a CLT területein. Ezen intézkedések megvalósítása a hazánk által az Európa 2020 stratégia keretében vállalt GDP arányosan 1,8%-os KFI ráfordítás elérését is segíti.

III.4. Az átmenet lehetőségei egy alacsony karbon intenzitású gazdaságba: a kibocsátás-csökkentés forgatókönyvei

Mint arra a III. fejezet bevezetőjében utaltunk, a NÉS-2 a HDÚ-t egy hosszú távú tervezési folyamatként értelmezi, melynek során az ÜHG-kibocsátás csökkentés elméletileg lehetséges pályáit (azaz a dekarbonizációs potenciált), hosszú távú tendenciáit is szükséges meghatározni. Jelen fejezet a fő tendenciák leírására vállalkozik, a részletes ágazati pályákat az Éghajlatváltozási Cselekvési Tervben (ÉCsT) szükséges meghatározni.

III.4.1. HDÚ megalapozása

Az egyes szektorok jövőbeni kibocsátási pályáinak vizsgálatára az Egyesült Királyság Energia- és Klímaügyi Minisztériuma (DECC, Department of Energy and Climate Change) által kifejlesztett Karbon Kalkulátort alkalmaztuk. A modell elfogadottságát, használhatóságát és megbízhatóságát alátámasztja, hogy fejlesztése egy többkörös, sok száz szakértőt magába foglaló párbeszéd keretében zajlott. A Karbon Kalkulátor magyarországi adaptációja brit-magyar kétoldalú együttműködés égisze alatt történt, az Egyesült Királyság Energia- és Klímaügyi Minisztériuma, a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet és az Egyesült Királyság magyarországi Nagykövetsége részvételével. A Karbon Kalkulátor kiváló modellező és szemléltető eszköze a témakörben elengedhetetlen társadalmi párbeszédnek, valamint alkalmas az érintettek érdeklődésének felkeltésére, szemléletformálásra és az egyéni döntések hatásainak megismertetésére is.

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium – a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet Nemzeti Alkalmazkodási Központjának közreműködésével – 2012 nyarán egy nyílt HDÚ-tervezési folyamatot indított el. Ennek érdekében az energiatermelés, az épületenergetika, az ipar, a közlekedés és a mezőgazdaság szakterületein – közel 150 szakértő részvételével – öt munkacsoport alakult. A munkacsoportok tevékenységébe a kormányzati szervek, szakmai szövetségek, felsőoktatási intézmények, szakmai civil szervezetek, valamint szakmai háttérintézmények szakértői kapcsolódtak be.

A munkacsoportokban folyó szakértői munka elsődleges célja az ÜHG-kibocsátásra vezető társadalmi–gazdasági hajtóerők feltárása és ezek jövőbeni alakulásának becslése volt. Más szóval, a HDÚ megalapozása során nem az volt a cél, hogy előre meghatározott ÜHG célszámok teljesítésének lehetőségeit kutassuk, hanem “alulról felfelé” építkezve azt vizsgáltuk, hogy az egyes ágazati tevékenységek jövőbeni “elképzelhető” alakulása, milyen mértékben járulhat hozzá az ÜHG-kibocsátás csökkentéséhez. A munkacsoportok feladata az egyes ágazatok ÜHG-kibocsátását legnagyobb mértékben befolyásoló indikátorok jövőbeli alakulásának meghatározása volt, figyelembe véve a különféle statisztikai és szakirodalmi adatokat, valamint jövőre nézve elkészült szakágazati politikákat is.

A dekarbonizációs pályák meghatározása során figyelembe vettük továbbá az ún. EU Referencia Forgatókönyvet, *  amely meghatározza az egyes EU-s tagországok ÜHG-kibocsátási pályáját a jelenlegi technológiák és szakpolitikák figyelembevételével (BAU pálya).

III.4.2. Hosszú távú ágazati tendenciák és lehetséges kibocsátás-csökkentési pályák

Jelen fejezet a Karbon Kalkulátorral végzett számítások alapján az üvegházgáz-kibocsátás elméletileg lehetséges maximális és minimális szintjét mutatja be. Két forgatókönyvet vizsgáltunk tehát, amelyek a kibocsátási trendek szélső értékeit képviselik (minimum-maximum pályák), azaz a pályák elméleti kibocsátás-csökkentési potenciál mértékét jelölik ki, az optimális kibocsátási pálya e szélsőértékek között helyezkedik el. A maximum ÜHG-kibocsátású pálya esetében a Karbon Kalkulátor futtatását olyan elméletileg lehetséges forgatókönyvek kiválasztásával végeztük, amelyek a legmagasabb kibocsátásokat eredményezik, míg a minimum ÜHG-kibocsátású pályák esetében a forgatókönyvek olyan beállításait vettük, hogy az elméletileg lehetséges legkisebb kibocsátások adódjanak. Fontos hangsúlyozni, hogy a kibocsátási szélsőértékek meghatározása során olyan elméleti forgatókönyvek kerültek meghatározásra, amelyek gazdaságossági, költséghatékonysági szempontból nem biztos, hogy reálisak, ugyanakkor az eredmények használható következtetésekkel szolgálnak, elősegítik az optimális kibocsátási pálya meghatározását.

Az optimális, költséghatékony, a fenntartható fejlődés elérését támogató kibocsátás-csökkentési pálya meghatározása a NÉS-2 egyik fontos végrehajtási feladata, amely – a szakágazati stratégiák készítésével, illetve felülvizsgálatával összhangban – az Éghajlatváltozási Cselekvési Terv keretében kerül kidolgozásra.

7. táblázat: Villamosenergia-termelés összetétele elvi maximum és minimum kibocsátási pályák esetében, GW kapacitás

Forgatókönyv 2014 Minimum ÜHG Maximum ÜHG
2030 2050 2030 2050
Biomassza, hulladék és egyéb megújuló energiaforrás
0,23

1,4

2,0

0,8

1,2
Szén, CLT *  0 0 0,5 0 0
Földgáz, CLT 0 0 1,1 0 0
Szén, lignit CLT nélkül 1,1 0,5 0 0,5 0,5
Atomerőmű 1,89 4,0 4,0 *  2 0
Szélenergia 0,33 1,2 4,0 *  1,0 1,4
Vízenergia 0,06 0,07 0,07 0,07 0,07
Geotermikus 0 0,22 0,77 0,08 0,14
Napenergia 0,03 0,73 4,70 0,23 0,38
Földgáz, CLT nélkül 4,43 0 0 10,2 13,2
Olaj 0,41 0 0 0 0
Nettó Import (TWh) 5,7 7,0 9,0 0 0

Megjegyzés: a táblázat az üvegházgáz-kibocsátás elméletileg lehetséges maximális és minimális szintjéhez kapcsolódóan mutatja be a villamosenergia-termelés összetételének elméleti lehetőségeit

Forrás: Entso-e *  és MAVIR * , forgatókönyvek alapján saját becslés

VILLAMOSENERGIA-TERMELÉS

A villamosenergia-termelés jövőbeni alakulásának becsléséhez figyelembe vettük a munkacsoporttól kapott információkat, a Magyarország Megújuló Energia Hasznosítási Cselekvési Terve 20102020 című dokumentumot, *  a Nemzeti Energiastratégiát, *  annak hatáselemzését *  és az Energiastratégia energiafelhasználás-előrejelzéseinek frissítéséről szóló 1274/2018. (VI. 15.) kormányhatározatot. A villamosenergia-termelés szerkezete szempontjából eredendően a Nemzeti Energiastratégia zöld(+) és atom(+) pályáit tartalmazza a minimum ÜHG-kibocsátási pálya. Azonban, míg az Energiastratégia ezeket külön-külön vizsgálja, jelen esetben a minimum kibocsátáshoz vezető pálya ezeket együttesen tartalmazza. Emiatt, valamint a legalacsonyabb szinten tartott villamosenergia-igények és a magas import miatt lényeges nagyságú kapacitás felesleg képződik. Ez jól mutatja a forgatókönyvek elméleti jellegét. Ha az elméleti forgatókönyvek helyett a gyakorlati megvalósíthatóságot helyezzük előtérbe, akkor kibocsátás-csökkentési megfontolásból, valamint a fosszilis energiaimport függőség csökkentése szempontjából az atom(+) forgatókönyv támogatása célszerű.

A modellezésben a villamosenergia-termelő kapacitások a forgatókönyv változók, a villamosenergia-termelés mennyiségének és így a kibocsátások számításához szükséges többi adat egy értéken került rögzítésre. A jellemző kihasználási tényezőkre és hatásfokokra alapozott, éves szintű modellezés önmagában véve azonban csak igen korlátozottan alkalmas a jellemző mutatók kiszámítására, hiszen lényeges perem- és korlátozó feltételektől tekint el. Ilyenek például a szükséges szabályozási és üzemzavari tartalékkapacitások, valamint a nagyarányú időjárásfüggő szél- és naperőművi termelés miatt igen változékonyan alakuló üzemállapotok.

Egy minimum ÜHG-kibocsátási forgatókönyv esetében, ahol a villamosenergia-igények állandóak (javuló energiahatékonyság és új felhasználói igények belépése nélkül), már rövidtávon meredeken csökkenhet a kibocsátás, elsősorban a megújuló arány és az import növekedése miatt. Egy maximum ÜHG-kibocsátású forgatókönyv esetében a hosszútávon növekvő igények miatti kibocsátástöbbletet a dekarbonizációs technológiák rövidtávon nem tudják ellensúlyozni. A maximum ÜHG-kibocsátású pálya esetében a nemzetgazdaság növekvő villamosenergia-igényének egyik oka a közlekedés, mint új szektor megjelenése, illetve az általános elektrifikáció (az iparban, illetve a lakossági és kereskedelmi szektorban, továbbá a légkondicionálás terjedésével).

Meghatározó lépés lehet középtávon a Paksi Atomerőmű kapacitásának fenntartása, illetve fejlesztése. Az átmenetileg megnövekvő atomenergia termelőkapacitás (a régi és új blokkok párhuzamosan futása) a 2020-as évek végén, a 2030-as évek elején jelentős kibocsátás-csökkenést okoz a minimum forgatókönyvben. A minimum forgatókönyv esetében az ideiglenesen egymás mellett futó régi és új paksi atomerőmű blokkok (valamint a tovább növekvő megújuló és import arány) miatt már 2030-at követően elérhető a zéró kibocsátás. Ezt a trendet csak ideiglenesen töri meg az új széntüzelésű erőművek üzembe helyezése 2030-ban, amelyeket aztán fokozatosan állítanak át CLT technológiára. A forgatókönyv elméleti jellegét mutatja, hogy ilyen összetétel gazdaságilag nem reális, ugyanis az atom- és szénerőművi, valamint a megújuló alapú kapacitások által termelhető áram mennyiség az importtal kiegészülve jóval meghaladja az igényeket. Ennek értelmében a megvalósuló, de „túlméretezett” teljes dekarbonizáció a minimum forgatókönyv esetében három tényezőre vezethető vissza: újabb 2,4 GWe atomerőmű belépése, CLT alkalmazás bevezetése és a megújulók további erőteljes térnyerése (illetőleg az importra). Ez az eredmény összhangban van az Energiastratégia hatástanulmányának, a HDÚ bevezetőjében már hivatkozott megállapításával, miszerint mind az atomenergia, mind a megújuló energia meghatározó aránya a termelési szerkezetben dekarbonizációhoz vezethet.

A 2030-ra vonatkozó minimum ÜHG forgatókönyvből teljesen hiányoznak a földgáz- és olajtüzelésű kapacitások. Ez azonban a jelenlegi technológiai feltételek, tartaléktartási követelmények mellett elképzelhetetlen, különösen a mostaninál jóval nagyobb nem menetrendtartó zöldáram-termelési részarány mellett. Azt jelentené, hogy gyakorlatilag nincs rugalmasan szabályozható erőművi kapacitás a hazai villamosenergia-rendszerben. A minimum ÜHG változat eltekint a hazai villamosenergia-rendszerben tartaléktartási, rendszerszabályozási okokból szükséges fosszilis erőművi kapacitások figyelembevételétől, ezért csak elméleti lehetőségnek tekinthető. A minimum ÜHG-kibocsátású forgatókönyv eredményei és következtetései így energiapolitikai és biztonsági kockázatot rejtenek magukban, mivel azok importra és egy technológia használatára építenek.

A maximum ÜHG-kibocsátási pálya esetében a három villamosenergia-termelési technológia közül kettő teljesen hiányzik: nincs atomenergia és CLT kapacitás, valamint a megújuló energia részaránya is jelentősen alacsonyabb. Ez a termelési szerkezet hosszú távon csak a kibocsátások szinten tartásához lenne elegendő. Azaz valószínűsíthető, hogy kizárólag egy technológia társadalmilag és gazdaságilag reális aránya a villamosenergia-termelésben nem elégséges a dekarbonizációhoz.

Az energiapolitikai megfontolások alapján levonható a következtetés, hogy a magyar villamosenergia-termelés dekarbonizációja nem oldható meg egyetlen technológia segítségével, hanem kiegyensúlyozott, többféle technológiát alkalmazó villamosenergia-termelési szerkezet szükséges.

Ennek az elvárásnak megfelel az Energiastratégiában kijelölt villamosenergia-termelési szerkezet, és mint korábban említésre került, a Nemzeti Energiastratégia az egyedüli szakpolitikai stratégia, amely a megvalósítandó energetikai jövőképet a dekarbonizáció szempontjából is vizsgálja.

Valószínűsíthetően további elemzésekkel és a technológia fejlődésének folyamatos figyelembe vételével azonosíthatóak olyan forgatókönyvek, amelyek teljesítik azon energiapolitikai feltételt, mely szerint a különféle technológiák optimális sokszínűsége a nemzetgazdasági szempontból kívánatos.

AZ EGYES SZEKTOROK VONATKOZÁSÁBAN A KÖVETKEZŐ TENDENCIÁK AZONOSÍTHATÓK:

Épületek: Az épületszektor jelentős ÜHG-kibocsátó, amely a hazai elavult épületállományból és az energia – technológiai és energiafogyasztási viselkedési okokból egyaránt adódó – pazarló felhasználásából ered. A tendenciák tekintetében egy folyamatos és lineáris kibocsátás-csökkentés várható, amelynek mértéke az épületenergetikai programokkal elért eredményektől függ. Technológiai szempontból az épületszektor 2050-es (vagy akár előbbi) teljes dekarbonizációja is lehetséges, a megvalósulás a finanszírozási lehetőségeken, valamint a tudatos energiafogyasztói szemlélet térnyerésén múlik.

Ipar: Az ipar a gazdasági növekedés egyik fő hajtóereje. A gazdasági válság előtti termelési szint eléréséből fakadó kibocsátás-növekedéshez képest lassabb léptékű csökkenés várható, amelynek mértéke középtávon elsősorban az energiahatékonyság javításától és az elektrifikáció szintjétől függ.

Hulladékgazdálkodás: A hulladékgazdálkodás szempontjából a legjelentősebb kibocsátás a hulladéklerakókban képződő depóniagáz, amelynek ÜHG-potenciálja lényegesen magasabb a szén-dioxidénál. Ennek oka, hogy a szerves anyagok lerakóban történő spontán bomlása során a depóniagázt 40–60%-ban alkotó metán is képződik. A klímavédelmi szempontokon túl gazdasági és energetikai megfontolásokból is lényeges szempont a depóniagáz befogása és égetés útján történő energetikai hasznosítása. A depóniagázhoz hasonlóan a szennyvíziszapból származó metán befogása és energetikai hasznosítása szintén kívánatos. A hulladékgazdálkodás alapelveivel összhangban előnyt élvez minden intézkedés, amely a lerakóktól eltereli, azaz hasznosítja a hulladékot, és így hozzájárul a kibocsátás-csökkentéshez. A számítások szerint még a növekvő hulladék mennyiségből származó kibocsátás-többletet is képes a depóniagáz befogása, valamint a növekvő hulladékhasznosítás kompenzálni és a környezettudatos szemlélet terjedésével csökkenő hulladékmennyiség még inkább hozzájárul a hulladékkezelés dekarbonizációjához.

Közlekedés: A közlekedés hazánkban a második legnagyobb ÜHG-kibocsátó szektor. Ezzel egyidejűleg a szektor dekarbonizációja jelentős kihívás is, mivel a kibocsátás „decentralizált”, így sok kisebb kibocsátási forrásból (járműből) áll össze a teljes ágazat kibocsátása. A forgatókönyveket meghatározó paraméterek első csoportja a szemlélet- és viselkedésbeli különbségeket, a környezettudatosságot tükrözi a személyszállítás területén, illetőleg a gazdasági aktivitást és vasúti szállítás lehetőségeit az áruszállítás területén. A másik sarkalatos kérdés az új, innovatív technológiájú járművek (hatékonyabb motorok) és alternatív hajtású gépkocsik térnyerésének üteme. A személyszállítás szempontjából 2030-ig nem várható áttörés az új technológiák megjelenése miatt, valamint a kibocsátás növekedéshez hozzájárul a közösségi közlekedés visszaszorulása is. 2030 után várhatóan az új technológiák ellensúlyozzák ezt, azonban összességében ez – az áruszállítás növekvő kibocsátása miatt – a mai szinthez képest csak minimális csökkenést jelenthet. Az áruszállítás kibocsátása szempontjából a növekvő szállítási volumeneket várhatóan a vasúti részarány növekedése és a sűrített gáz-hajtású teherjárművek terjedése sem tudja kompenzálni.

Mezőgazdaság: A mezőgazdaságban az ÜHG-kibocsátás nagyságát jelentős részben az állattartáshoz kapcsolódó kibocsátások befolyásolják az emésztőrendszeri fermentáció, valamint az állati trágya bomlása során felszabaduló metán miatt. Az állattartással közel megegyező kibocsátásért felelős ugyanakkor a talajművelés során képződő N2O is, amelyben a legmeghatározóbb szerepet az alkalmazott műtrágya használata játssza, azonban további jelentős kibocsátással bír még a szerves trágya használata, valamint a növényi maradványok természetes bomlása is. Ezt még kiegészíti a ténylegesen CO2-kibocsátással járó fosszilis energiahordozók használata: kőolajszármazékok a mezőgazdasági gépekben, valamint földgáz az üvegházak és szárítók esetében. A trágya összegyűjtése, majd biogázként való hasznosítása jelentős szerepet játszhat a fosszilis energiahordozók részleges kiváltásában a mezőgazdasági termelésben, de a mezőgazdasági metánkibocsátást valószínűleg csak kis mértékben csökkentheti.

Erdők szénmegkötése: Az erdőtelepítés és erdő kivonás viszonya, valamint az erdőterületek fenntartása a szén-dioxid-megkötési pályák egyik tényezője, de a területhasználat egyéb összetevői (fakitermelés mértéke, fafaj összetétel változása, erdőgazdálkodási gyakorlatok) is okozhatnak változást az erdők szénmegkötésének szempontjából. A fafajok területfoglalásának kor és termőhely szerinti változását mind a meglévő erdőknél, mind pedig a jövőbeni erdőtelepítéseknél a klímaváltozás akár jelentősen is befolyásolhatja. Az erdők szénmegkötő képességének jövőbeni alakulására előzetes becslésekkel rendelkezünk, a bonyolult kapcsolatrendszer pontosabb modellezése azonban még további fejlesztést igényel.

Szén-dioxid leválasztás és tárolás (CLT, angolul Carbon Capture and Storage – CCS): A technológia is szerepet kaphat a dekarbonizációs folyamatban, ugyanis ez az egyetlen olyan megoldás, amellyel a már szén-dioxiddá alakult, de a légkörbe még ki nem került kibocsátások leválaszthatók. A CLT alkalmazásával kapcsolatban azonban több kérdés is felmerül, ezek egyrészt a technológia ipari léptékű alkalmazásának költségeivel, másrészt pedig környezetvédelmi, fenntarthatósági kérdésekkel kapcsolatosak. A geológiai adottságok feltérképezése és a környezeti kockázatok értékelése szintén további kutatást igényel. A szén-dioxid leválasztását és tárolását illetően, a technológia értékelésekor – a villamosenergia-termelés mellett – tekintettel kell lenni azon ipari ágazatokra is, amelyek kibocsátásait ma ismert módszerekkel nem lehet egy bizonyos szint alá csökkenteni. Ezen ágazatoknál folyamat-emissziók lépnek fel, amelyek esetén nem a tüzelésből ered a kibocsátás, hanem a gyártási folyamat során magából a nyersanyagból szabadul fel. Ilyen kibocsátások nagy mennyiségben fordulnak elő pl. a cement- és mészgyártás, az üveggyártás, a tégla-, cserép- és egyéb kerámiák gyártása, az acélgyártás és egyes vegyipari folyamatok során. Ezen ágazatoknál érdemes megvizsgálni a CLT technológia hasznosítási lehetőségeit.

A villamosenergia-termelésben a megújuló energiák szakaszos működése miatt szükséges földgáztüzelésű kiegyenlítő vagy csúcserőművek is jelentős CO2-kibocsátók. Hosszú távon, az okos rendszerek, a fejlődő energiatárolás, illetve az elektromos interkonnektor vezetékek segíthetnek kiküszöbölni ezt az igényt, azonban valószínű, hogy ezen a módon még hosszú ideig együtt kell élni néhány fosszilis tüzelésű erőművel. A CLT ebben az esetben potenciális ideiglenes megoldást jelenthet.

A CLT kevésbé környezetterhelő alternatívája a széndioxid leválasztás és felhasználás (Carbon Capture and Use – CCU) technológiák kifejlesztése. A füstgázból leválasztott széndioxidot ez esetben valamilyen termékké, pl. metanollá alakítják, amely üzemanyagként vagy vegyipari nyersanyagként használható fel. A széndioxid átalakítása energiaigényes, üzemanyagként történő másodfelhasználás esetén pedig végül mégis a légkörbe kerül; ugyanakkor a kiváltott fosszilis üzemanyag miatt az összkibocsátás csökken.

III.4.3. Összegzés: a nemzetgazdasági szintű dekarbonizáció lehetőségei

A nemzetgazdasági szintű maximum és minimum ÜHG-kibocsátási pályák (18. ábra) vonatkozásában megállapítható, hogy a 2016-os adatok szerint Magyarország 44%-kal alacsonyabb ÜHG-kibocsátással rendelkezik, mint az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményébe foglalt bázisév (1985–87 átlaga) és 34%-kal alacsonyabb az ÜHG-kibocsátás, mint 1990-ben. Az 1990-es évek elején a rendszerváltás utáni gazdasági szerkezetátalakulás volt az egyik kulcstényező, amely a kibocsátások csökkenéséhez vezetett. 1992 és 2003 évek között lényegében stagnált a kibocsátás, 2004 és 2013 között pedig ismét folyamatos csökkenés mutatkozott, mely trendben csak a 2010-es évben volt megfigyelhető kisebb megtorpanás. Ezen időszakon belül kiemelkedő mértékű csökkenés következett be a gazdasági és pénzügyi világválság idején elsősorban 2009-ben. A hosszú csökkenő trend után azonban 2014-ben, 2015-ben, és 2016-ban is nőttek a kibocsátások. A 2016-ig tartó tényadatokat követően az előrevetített minimum és a maximum pályák között jelentős mértékben széttartó ÜHG-kibocsátási trend figyelhető meg:

– A maximum ÜHG-pálya esetében a nemzetgazdaság kibocsátása 2020-ig várhatóan több mint 4%-kal emelkedik, majd a növekedés mérséklődik, 2020 és 2030 között 5%-os emelkedés várható, ezt követően azonban 8%-os ÜHG-kibocsátás csökkenés valószínűsíthető ezen forgatókönyv alapján. Ez azt is jelenti, hogy az ÜHG-kibocsátás gyakorlatilag szinten marad: habár 2016-hoz képest 2050-ben 1%-kal nagyobb lesz a kibocsátás, 2020-hoz képest 3%-kal alacsonyabb ÜHG-kibocsátás várható.

– A minimum ÜHG-pálya alapján megállapítható, hogy 2016 és 2050 között kiegyensúlyozott és nagymértékű kibocsátás-csökkenés mutatkozik: az innovációs potenciál, szakpolitikai elkötelezettség és szemléletformálási lehetőségek maximális kiaknázásával 2050-re – 2016-hoz képest – akár 77%-os dekarbonizációs szint is elérhető. Megállapítható, hogy a 2020-ig terjedő időszakban közel 16%-os ÜHG-kibocsátás csökkenés mutatkozhat, majd 10 év alatt 35%-os, utána pedig 20 év alatt – 2030-hoz képest – további 58%-os csökkenés vetíthető előre.

18. ábra: A várható minimum és maximum ÜHG-kibocsátási pályák nemzetgazdasági szinten

Forrás: saját szerkesztés

A jövőbeli európai uniós és nemzetközi klímapolitikai célkitűzések szempontjából is kiemelkedően fontos, hogy 1990-hez képest 2030-ra a maximum pálya alapján 29%-os, míg a minimum pálya alapján 64%-os csökkenés várható, 2050-re pedig a csökkenés 34% (maximum pálya) és 85% (minimum pálya) lehet. Ugyanez az 1985–87-es bázisévvel 2030 esetén 39% (maximum pálya) és 69% (minimum pálya) közötti, míg 2050 esetében 43% (maximum pálya) és 87,5% közötti (minimum pálya) ÜHG-kibocsátáscsökkenési érték lehet.

Lényeges, hogy a Párizsi Megállapodás hatálybalépésével indul el az Európai Bizottság égisze alatt a többlet-mitigációs tevékenységek dekarbonizációs potenciáljának meghatározása; 2016. novemberig tagállami szinten csak a jelenlegi beavatkozások és szakpolitikák figyelembevételével kialakított EU Referencia Forgatókönyv áll rendelkezésre. A minimum ÜHG kibocsátási pálya és az EU Referencia Forgatókönyv közötti tartomány (18. ábra, szürke színnel jelölve) jelöli ki a hazai dekarbonizáció mozgásterét: a költséghatékony és egyúttal a fenntartható fejlődés elérését támogató magyarországi dekarbonizációnak 2050-re 52–85% közé kell esnie (1990-hez képest).

19. ábra: Egy főre eső ÜHG kibocsátás a különböző kibocsátási pályák függvényében

Forrás: saját szerkesztés

Az egy főre eső üvegházhatású gázkibocsátás Magyarországon – az Eurostat adatai alapján – az EU 28 átlaga alatt volt az egész vizsgált időszakban és csökkenést mutatott. A 19. ábra alapján látható, hogy a minimum pálya megvalósulása esetén az egy főre eső kibocsátás is dinamikusan csökkenne. Ha a kibocsátások az EU Referencia Forgatókönyv alapján csökkennének, akkor 2030-ig csökkenne az egy főre eső kibocsátás Magyarországon, de azután lassú növekedésnek indulna a lakosság csökkenésének következtében.

Szektorális szempontból a főbb következtetéseink az alábbiak:

Az épületszektor és a hulladékgazdálkodás kibocsátása nagy valószínűséggel csökken, ennek mértéke elsősorban a pénzügyi és szemléletformálási ösztönzők függvénye, amely segíti az új technológiák elterjesztését és a pazarlás mérséklését.

– A közlekedési szektor kibocsátása jelenleg az közlekedési igények növekedésének következtében növekszik, azonban hosszú időtávon közlekedési elektrifikáció elterjedésével, illetve egyéb új technológiák révén várhatóan csökkenni fog e szektor kibocsátása. Ennek feltétele megfelelő pénzügyi és szemléletformálási ösztönzők alkalmazása.

Az ipar és a mezőgazdaság várhatóan csak kisebb mértékben tud hozzájárulni a dekarbonizációs törekvésekhez. A nem megfelelő irányba ösztönzött termelési szerkezet kialakítása a dekarbonizáció fő gátját is alkothatja, mint ahogy azt a maximum pálya mutatja.

A villamosenergia-termelés kapcsán megjelenik egy, a szektorok közötti ellentétes kölcsönhatás. Egyes szektorok dekarbonizációs törekvéseinél az elektrifikáció révén lehet elérni a minimális (csővégi) kibocsátást. 2035 után a kölcsönhatásból eredő kibocsátás megszűnhet, mivel a villamosenergia-termelésben zéró kibocsátású felesleg-kapacitások állnak rendelkezésre.

Jelentős dekarbonizációs potenciállal bír az energiahatékonyság javítása, mivel ez minden szektor esetében megvalósítható, a legnagyobb mértékben az épületek és a közlekedés kibocsátás-csökkentéséhez tud hozzájárulni.

– Az épületek fogyasztásában meghatározóak a demográfiai folyamatok, ugyanis 2050-re várhatóan jelentősen csökken a magyar háztartások száma. * 

– A HDÚ a dekarbonizációs potenciál meghatározása során figyelembe vette a szénbányászat fejlesztésével kapcsolatos törekvéseket: a szénbányászat 2013. évben elindult fejlesztési irányai és jövőbeni lehetőségei nem okoznak számottevő változást a vizsgált dekarbonizációs pályák tekintetében. A szénnek a kőolaj vegyipari helyettesítő termékeként történő alkalmazásából eredő kibocsátási hatását az adott iparági dekarbonizációs pályák – a minimális CO2-kibocsátás, illetve a CLT lehetőségének figyelembe vételével – tartalmazzák. A hazai szén kitermelésére alapuló villamos- és hőenergia termelésből származó ÜHG-kibocsátás a CLT alkalmazásával jelentős mértékben csökkenthető, ugyanakkor e technológia alkalmazhatósága további kutatásokat igényel. A legkisebb költségű, legmagasabb társadalmi hasznosságú dekarbonizációs pályák későbbi kialakítása során a hazai szénre alapuló iparfejlesztést az ÜHG-kibocsátások csökkentésére irányuló zöldgazdaság-fejlesztési technológiákkal egyensúlyban szükséges vizsgálni.

III.5. A hazai dekarbonizáció eszközrendszere: az üvegházhatású gázok hazai kibocsátásának csökkentésével kapcsolatos kiemelt ágazati cselekvési irányok és feladatok

Az üvegházhatású gázok hazai kibocsátásainak csökkentésével kapcsolatos kiemelt ágazati cselekvési irányokat és feladatokat a következőkben, az európai szabályozási irányokat figyelembe véve, a legfőbb ÜHG-csökkentési potenciállal rendelkező területek vizsgálatával határozzuk meg, melyek a következők: a villamosenergia-termelés, az épületszektor, az ipar, a hulladékgazdálkodás, a közlekedés, a mezőgazdaság, valamint az erdők szénmegkötése és a szén-dioxid leválasztás és tárolás. A cselekvési irányokat – a II.3.3. fejezetben ismertetettek szerint – rövid (2018–2020), közép (2021–2030) és hosszú (2031–2050) időtávra tekintve jelöljük ki.

III.5.1. Villamosenergia-termelés

A Nemzeti Energiastratégia a versenyképes, biztonságos és fenntartható energiaszektor megteremtése érdekében a villamosenergia-termelés területén az atom-szén-zöld forgatókönyv megvalósítását tűzi ki célul. Ez a forgatókönyv egy technológia-semleges megközelítésre, a kiegyensúlyozott, valamennyi erőműtípust tartalmazó, sokszínű tüzelőanyag- és technológia szerkezetre épül. A cél így a nukleáris és a szénalapú villamosenergia-termelés arányának fenntartása és a megújuló alapú arányának növelése, figyelemmel a villamosenergia-hálózat szabályozhatóságára és terhelhetőségére. Ez a cél rövid és középtávon megfelelő keretet ad a hazai dekarbonizációs céloknak, azonban ehhez szükség van a hosszú távú dekarbonizációt elősegítő, de a versenyképességet nem veszélyeztető rövid távú intézkedések meghatározására. Ez egyben a fenntarthatóság felé való elmozdulás hatékony beindítását is jelenti.

A villamosenergia-termelés, elosztás és felhasználás dekarbonizációjával kapcsolatos részletes feladatokat a Nemzeti Energiastratégia végrehajtási keretrendszerében, különösen a cselekvési tervekben célszerű meghatározni, a következő cselekvési irányok figyelembevételével:

RÖVID TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A megújuló energiaforrások arányának növelése érdekében szükséges Magyarország Megújuló Energia Hasznosítási Cselekvési Tervének felülvizsgálata, és végrehajtásához a szükséges szabályozási és pénzügyi eszközök biztosítása.

– A megújuló energiaforrások hasznosításának ösztönzése, a helyi, fogyasztási helyhez közeli, főleg megújuló energiaforrásokat használó villamosenergia-önellátás feltételeinek kiépítése, ami a szállítási veszteségek minimalizálásában is szerepet játszik. Ennek érdekében a megújuló energiaforrások elterjedését – a műszaki és gazdasági feltételek figyelembe vétele mellett – helyi szintű szabályozásokban az önkormányzatok aktív részvételével is szükséges ösztönözni.

– Az új erőművek létesítése során kiemelt figyelmet kell fordítani az új, hatékony és klímabarát megoldások ösztönzésére, mivel a jelenlegi erőműpark sem kora, sem technikai paraméterei alapján nem képes a növekvő igények és a dekarbonizációs elvárások hosszú távú teljesítésére.

– A magyarországi energetikában az atomenergia hosszú távú fenntartása a dekarbonizáció egyik alapeleme. Emiatt lényeges a Paksi Atomerőmű területén új blokk(ok) létesítéséhez szükséges intézkedések folytatása, valamint a beruházás végrehajtási feltételeinek biztosítása.

– A villamosenergia-igények mérséklése érdekében szemléletformálási ösztönzők bevezetése, és a civil szereplők bevonásával információk terjesztése a fogyasztással és a technológiai lehetőségekkel kapcsolatban.

– Az elektronikus eszközök beszerzéséhez kapcsolódóan zöld közbeszerzési szabályozás létrehozása, és így a beszerzések kapcsán az energetikai besorolások (energiacímkék) figyelembe vétele.

– A virtuális erőművek kialakításának támogatása.

– Meg kell vizsgálni a nemzetgazdaság versenyképességét támogató, a kibocsátás csökkentését elősegítő közvetett gazdasági szabályozók (pl. energia cafeteria) hazai bevezetésének lehetőségeit, várható hatásait.

KÖZÉPTÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A csúcsterhelések növekedése és a megújulók növekvő aránya miatt szükséges a villamosenergia-rendszer rugalmasságának fejlesztése, amely hálózati eszközökkel (interkonnektorok, villamosenergia-tározás technológiái), az erőműpark ilyen irányú tudatos szabályozói fejlesztésével, valamint fogyasztó oldali technológiai és pénzügyi intézkedésekkel is lehetséges.

– Az új erőműves teljesítőképességek létesítésének megvizsgálása a várható leállások Paks II üzembe állásáig is. A rövid- és középtávú kapacitás-fejlesztés egyik kiemelten vizsgálandó erőmű-technológiája a kondenzációs, összetett, gáz- és gőz-körfolyamatú (CCGT) megoldás a viszonylag alacsony beruházási költségek, a gyors üzembe állíthatóság és a klímavédelmi szempontok alapján.

Megvalósíthatósági elemzést kell készíteni a nagy léptékű villamosenergia-tározó kapacitások létesítésére, megvalósítására vonatkozóan.

– A fenntartható és környezettudatos fogyasztói szokások elterjedését segítő technológiai megoldások, köztük az okos mérők, LED világítás és egyéb technológiai megoldások nagy léptékű elterjedésének ösztönzése.

HOSSZÚ TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A dekarbonizációs követelmények és a ténylegesen bekövetkező éghajlati változások figyelembevételével a klímaváltozás, mint peremfeltétel teljes körű beépítése az energiapolitikába az Energiaunió megvalósítása során várhatóan elkészítendő integrált Nemzeti Klíma- és Energia Tervek elkészítése révén.

III.5.2. Épületek

Az épületszektorban rejlő energiahatékonysági és így dekarbonizációs potenciál kihasználása elsősorban a pénzügyi források rendelkezésre állásán, és azoknak tudatos, a legjobb költség-haszon mutatókkal rendelkező felhasználásán múlik. A Nemzeti Energiastratégia öt végrehajtási eszközt nevesít, amelyek egyike az energiahatékonyság. A stratégia a teljes ellátási láncra helyezi a hangsúlyt, elismerve, hogy Magyarországon a legnagyobb hatékonysági potenciál az épületek felújításában van. Ennek kapcsán az Energiastratégia határozati része több konkrét, az energiahatékonysággal összefüggő intézkedést is megfogalmaz: ebből a kettő legfontosabb az épületenergetikai stratégia készítése, valamint a pályázati rendszerek kialakításakor – függetlenül azoknak témájától – az energiahatékonysági szempontok figyelembe vétele.

Az épületállomány dekarbonizációjával kapcsolatos részletes feladatokat a Nemzeti Energiastratégiában és a Nemzeti Épületenergetikai Stratégiában, illetve azok végrehajtási keretrendszerében célszerű részletesen meghatározni, a következő cselekvési irányok figyelembevételével:

RÖVID TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– Az energiahatékonyság szintjének emelése érdekében szükséges Magyarország Nemzeti Energiahatékonysági Cselekvési Tervének Európai Uniós előírások szerinti rendszeres felülvizsgálata és végrehajtásához a szükséges szabályozási és pénzügyi eszközök biztosítása.

– A felújításokat ösztönző támogatási rendszerek kialakításakor a támogatást az energia megtakarítás, vagy a CO2-kibocsátás csökkenéssel összhangban kell meghatározni.

– A középületek felújítására különös figyelmet kell fordítani, mivel energiahatékonysági korszerűsítésük révén példamutató szerepet töltenek be. Ennek megfelelően az energiahatékonysági irányelv *  már 2014-től kötelező évi 3%-os középület felújítási kötelezettséget ír elő a tagállamok számára.

– Az épületgépészeti és fűtési rendszerek felújítása – és új építés esetén azok tervezése – kapcsán vizsgálni kell megújuló energiaforrások integrálásának lehetőségét, és törekedni kell a fosszilis energiahordozó alapú fűtési rendszerek kiváltására.

– Civil szervezetek, önkormányzatok, szakmai tanácsadó hálózatok bevonásával a technológiai lehetőségek mellett a szemléletformálásban (tudatos fogyasztás kialakítása) rejlő lehetőségek kihasználása.

– A hazai épületállomány energiahatékonyságának javítása, és az energiafogyasztással nem járó, természetes fény és szellőzés adta komfort- és energetikai potenciál kiaknázása.

– A teljes épületre és épületgépészetre kiterjedő épületenergetikai követelmény-előírások következetes alkalmazása, valamint azok betartásának ellenőrzése. Ezen követelményeknek nem elegendő az épület burkolatára és szigetelésére koncentrálniuk, hanem figyelembe kell venniük az építészeti megoldásokat, valamint az épületgépészet és fűtési rendszer egymásra ható jellemzőit, továbbá a megújuló energiaforrások integrálásának lehetőségét, valamint egyéb energiafogyasztó berendezéseit is.

Elő kell segíteni a távfűtési (távhűtési) infrastruktúra hatékonyságának fejlesztését, az alternatív energiaforrások (biomassza, geotermikus és hulladék energiaforrások) távfűtési célú hasznosításának bővítését, tekintettel arra, hogy a távhőrendszerek kiemelten fontos szerepet töltenek be a hőellátás területén.

Épületbontásból származó építési–bontási hulladék energiahatékonyságot szolgáló hasznosításának növelése.

– Fokozatosan el kell mozdulni a közel nulla energiafogyasztású, intelligens épületek (passzív ház, aktív ház) építése felé (új építés és felújítás esetében egyaránt) az ehhez szükséges hazai gyártási és kivitelezési háttér megteremtésével, valamint a tudatos fogyasztói szemlélet kialakulásának és megerősödésének támogatásával.

KÖZÉPTÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A pénzügyi kockázatok mérséklése és a magyar épületállomány teljes megújítása érdekében olyan pénzügyi konstrukciók kidolgozása és széleskörű alkalmazása, amelyek piaci alapon is lehetővé teszik az épületenergetikai felújításokat.

HOSSZÚ TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A dekarbonizációs követelmények és a ténylegesen bekövetkező éghajlati változások figyelembevételével a klímaváltozás, mint peremfeltétel teljes körű beépítése az épületenergetikai stratégiába, megvalósítási programokba és szabályozásba.

III.5.3. Ipar

Magyarország számára a jövőbeli versenyképesség egyik kulcsa az ipari termelés fenntartható, erőforrás-kímélő pályára történő átállítása. A dekarbonizációs cél elérése az iparban nem alapulhat a termelés visszafogásán, hanem olyan energiahatékonysági beruházásokra és technológiai fejlesztésekre kell ösztönözni a termelőket, amelyek üzleti szempontból is hatékonynak mutatkoznak. Növelni kell a megújuló nyersanyagok hasznosítását a gyógyszeriparban, vegyiparban és az építőiparban.

Az ipar természeti erőforrás-igényes ágazataiban egyrészt innovációra és technológiafejlesztésekre lesz szükség a felhasznált természeti erőforrások mennyiségének mérséklése, ipari körforgásban tartása és a környezeti terhelés csökkentése érdekében. Másrészt pedig szükség van új, a fenntarthatósághoz kapcsolódó iparágak azonosítására, amelyek elősegíthetik az ország hosszú távú versenyképességének megteremtését.

Az ipar dekarbonizációjával kapcsolatos részletes feladatokat tematikus iparfejlesztési stratégiákban, valamint a Nemzeti Kutatás-fejlesztési és Innovációs Stratégiában, és azok végrehajtási keretrendszerében célszerű részletesen meghatározni, a következő cselekvési irányok figyelembevételével:

RÖVID TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– Az ipari technológiák, termékek dekarbonizációs szempontú életciklus vizsgálatának elvégzése, a kapcsolódó módszertanok fejlesztése. A különböző termékek objektív megítélése klímavédelmi szempontból az életciklus vizsgálatok eredményei alapján lehetséges.

KÖZÉPTÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– Az iparfejlesztési politikának figyelembe kell vennie a rendelkezésre álló természeti erőforrásokat, a lehetséges dekarbonizációs irányokat és olyan, akár új húzóágazatokat kell kijelölnie, amelyek a szigorodó környezet- és klímavédelemi keretrendszerek között is versenyképesen tudják kielégíteni a valós társadalmi igényeket.

– Az ipari ágazatok számára jövőképet meghatározó iparfejlesztési stratégia elkészülte során szükséges a hazai környezetben leginkább hatékonynak minősülő energiahatékonysági szabványok és a BAT (Best Available Techniques) módszerek, továbbá a körkörös gazdaság szemléletének elterjesztése.

– Az iparfejlesztés során kiemelt figyelmet kell fordítani az ipari területhasználat mérséklésére, ennek érdekében a barnamezős beruházások ösztönzésére.

K+F+I ösztönző és pályázati rendszer kialakítása, amely figyelembe veszi az ipari folyamatok erőforrás-hatékonyság javításának szükségességét.

HOSSZÚ TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A dekarbonizációs követelmények és a ténylegesen bekövetkező klímamódosulások figyelembevételével az éghajlatváltozás, mint peremfeltétel teljes körű integrálása az iparfejlesztési politikákba.

III.5.4. Hulladékgazdálkodás

A hulladékgazdálkodás egyértelműen az a szektor, ahol a tervezett intézkedésekkel összhangban vannak a hulladékgazdálkodás és a klímavédelem érdekei. A hulladékhierarchia rendszere meghatározza a hulladékképződés megelőzése és az egyes hulladékgazdálkodási tevékenységek gyakorlása során érvényesítendő elsőbbségi sorrendet [hulladékképződés megelőzése; a hulladék újrahasználatra történő előkészítése; a hulladék újrafeldolgozása; a hulladék egyéb hasznosítása (különösen az energetikai hasznosítás); ártalmatlanítás]. A hulladékhierarchia rendszere tehát kimondja, hogy a hulladékot csak legvégső esetben célszerű ártalmatlanítani, a hulladékképződés megelőzése mellett a hulladék újrahasználatra előkészítése és hasznosítása kell, hogy előnyt élvezzen. Ennek értelmében a cél a hulladékhierarchia érvényesítése, azaz a hulladékképződés rövidtávon történő mérséklése, a képződött hulladék lerakása helyett annak hasznosítása. Hosszútávon a természeti környezetből ismert zárt anyagforgalom érvényesítése kiemelten fontos szemponttá kell, hogy váljon a hulladékgazdálkodásban is, függetlenül attól, hogy települési vagy termelési hulladékról van szó. Ezt az elvet fejezi ki az ipari szimbiózis szemlélet, amely arra épül, hogy az egyes iparágak keletkező hulladékait más iparágak nyersanyagként tudják hasznosítani.

A hulladékgazdálkodás dekarbonizációjával kapcsolatos részletes feladatokat az Országos Hulladékgazdálkodási Tervben és a Nemzeti Környezettechnológiai Innovációs Stratégiában, valamint azok végrehajtási keretrendszerében kell tervezni, a következő cselekvési irányok figyelembevételével:

RÖVID TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A HDÚ nem határoz meg önálló hulladékgazdálkodási cél- és eszközrendszert, hanem a Nemzeti Környezetvédelmi Program, a Nemzeti Környezettechnológiai Innovációs Stratégia és az Országos Hulladékgazdálkodási Terv hulladék megelőzési, ártalmatlanítási és újrahasznosítási törekvéseit támogatja. Dekarbonizációs szempontból lényeges a lerakókban és a szennyvíztisztítókban képződő depóniagáz befogása és energetikai hasznosítása.

– A hulladékgazdálkodás ÜHG kibocsátásának csökkentése a megelőzés, újrahasználat és újrahasznosítás lakossági szinten történő támogatásával.

KÖZÉPTÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

Az ipari ökológia szemléletének meghonosítása az iparban: az egymástól elkülönülő iparágak és szektorok anyagáramainak összekapcsolása és így a lehető legnagyobb mennyiségű anyagáram zárt körforgásban tartása.

HOSSZÚ TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A dekarbonizációs követelmények és a ténylegesen bekövetkező klímamódosulások figyelembevételével az éghajlatváltozás, mint peremfeltétel teljes körű integrálása a hulladékgazdálkodási politikákba.

III.5.5. Közlekedés

A közlekedés energiafelhasználásában meghatározó szerepet tölt be a kőolaj, aminek következtében az egész közlekedési szektor üvegházhatású gáz kibocsátása magas. Ezért a dekarbonizációs intézkedések elsősorban a kőolaj kiváltására, illetve annak hatékonyabb felhasználására építenek. A pusztán technológiai megközelítés a belsőégésű motorok hatásfokának javításától egészen az új alternatív hajtásmódok – közöttük az elektromos hajtás – alkalmazásáig terjed. Az új technológiák lassú elterjedésének oka egyrészről azok magas ára, másrészt a töltő és szerviz infrastruktúra hiánya. Ezért is fontos a másik megközelítés, amely a fogyasztó szemléletének megváltoztatását célozza. Ebben szerepet kaphatnak klasszikus közlekedéspolitikai intézkedések, mint a közösségi közlekedési módok fejlesztése és előnyben részesítése, illetve a kerékpárutak építése, valamint olyan életmódváltásra ösztönző, főleg a civil szervezetek és önkormányzatok által kezelt programok, amelyek a helyi áruk beszerzését, a távmunkát támogatják.

A közlekedés dekarbonizációjával kapcsolatos részletes feladatokat a Nemzeti Közlekedési Stratégiában, valamint annak végrehajtási keretrendszerében célszerű részletesen meghatározni, a következő cselekvési irányok figyelembevételével:

RÖVID TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A közlekedés dekarbonizációs pályára állítása szintén az energiahatékonyság oldaláról vezérelt folyamat, ezért a cselekvési irányokban a Közlekedési Energiahatékonyság-javítási Cselekvési Terv tervezett intézkedései az irányadók:

– A közlekedési, szállítási igények csökkentése, amely magába foglalja a csillapított forgalmi övezetek kialakítását, az útdíj rendszer fenntartását és fejlesztését, a környezetbarát közlekedési kampányokat, a helyi gazdaságok fejlesztését, valamint a távmunkavégzés ösztönzését.

– A közösségi közlekedés vonzóvá tétele, átterelés a közösségi közlekedésre, amelybe beletartozik P+R rendszerű parkolók kiépítése és üzemeltetése, valamint az autóbusz-állomány felújítása, cseréje. A kötöttpályás közlekedési módok előnyben részesítése.

– A járművek jobb kapacitás kihasználását segítő logisztikai és infokommunikációs eszközök használata.

– A közlekedési munkamegosztásban a vasút részesedésének növelése a szolgáltatási színvonal, a pontosság és megbízhatóság növelésével, vonzó tarifákkal, a pálya- és járműállomány korszerűsítésével és a vasút-villamosítással.

Utastájékoztatás, szemléletformálás (öko-vezetés népszerűsítése és energiatakarékos gumiabroncsok alkalmazása), az intermodalitás és komodalitás javítása, nem motorizált közlekedés feltételeinek fejlesztése (kerékpárutak építése) a közlekedési mód választás befolyásolása érdekében.

– A fentiek mellett – a Jedlik Ányos Tervvel összhangban – Magyarországnak is fel kell készülnie az alternatív hajtásmódok terjedésére és azok infrastrukturális feltételeinek megteremtésére, amely főképp a jogszabályi keretrendszer kialakítását, kisebb részt egyéb ösztönzők bevezetését jelenti. Ez a keretrendszer – összhangban a várható európai uniós kötelezettségekkel – a következőkre kell, hogy kiterjedjen:

– A jelenleg igen hiányos jogi környezet felmérésére és pótlására, ugyanis az alternatív közlekedési megoldások hazai szabályozása számos esetben nem létezik.

– Az elektromos, a földgáz és később a hidrogénüzemű gépkocsik töltő infrastruktúrájának kialakításával kapcsolatos építésügyi, biztonsági (főképp épületen belüli töltés vonatkozásában: veszélyességi besorolás és tűzvédelem), kereskedelmi, forgalmi szabályozásokra, valamint az elérhető támogatásokra * .

– Az alternatív hajtású járművek töltési infrastruktúrájának nagy léptékű kiépítése az addigi tapasztalatok figyelembevételével továbbfejlesztett jogszabályok és szabványok alapján.

– Az alternatív üzemanyagot használó gépjárművek engedélyezési és vizsgáztatási követelményeire, beszerzésének támogatására, az azt ösztönző nem gazdasági intézkedésekre.

– A megnövekedett közlekedési célú villamosenergia-fogyasztás villamosenergia-termelő és elosztó infrastruktúrákra gyakorolt hatásának felmérése, javaslattétel a szükséges intézkedések meghozatalára.

– A fogyasztói támogatásokra és tájékoztatásra az alternatív üzemanyagot használó gépkocsik magasabb árát kompenzáló intézkedésekről, a behajtási, parkolási és egyéb forgalmi kedvezményekről.

– Az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hazai K+F támogatására.

– Az elfogadott terv végrehajtását biztosító anyagi és intézményi feltételekre.

KÖZÉPTÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A vízi szállítás feltételeinek éghajlatváltozási szempontú vizsgálata.

– A közlekedési energiahatékonyság növekedését, valamint a klímavédelmet támogató pénzügyi ösztönzök alkalmazási lehetőségeinek vizsgálata.

Az áruszállításban, különösen a tranzit útvonalak esetében, a vasúti szállítás előtérbe helyezése („gördülő országút”).

HOSSZÚ TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A dekarbonizációs követelmények és a ténylegesen bekövetkező klímamódosulások figyelembevételével az éghajlatváltozás, mint peremfeltétel teljes körű integrálása a közlekedéspolitikába.

III.5.6. Mezőgazdaság

A mezőgazdaság szempontjából elsősorban az adaptációs intézkedések a kulcsfontosságúak, azonban vannak olyan mitigációs irányok, amelyek egyrészt az alkalmazkodást is elősegítik, másrészt a szektor produktivitását, versenyképességét, az élelmiszertermelés biztonságát, továbbá a vidék népességmegtartó képességét is javítják oly módon, hogy munkahelyet teremtenek és hozzájárulnak a mezőgazdasági termelés fenntarthatóvá tételéhez.

Lényeges eszköz lehet a kibocsátás-csökkentésben az erőforrás használat hatékonyságának növelése (optimális bevitt energia, tápanyag és víz mellett nagyobb termelékenység), mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés szempontjából. Ezáltal – a hatékonyabb adaptációs képességek mellett – elérhető a hatékonyabb műtrágya-felhasználás és trágyatermelés, ami a szektor fő ÜHG-kibocsátását, a dinitrogén-oxid (N2O) és metán (CH4) képződését mérsékli. Mindez természetesen a fenntarthatósági szempontok figyelembe vételével, a víz- és termőföldkészletek fokozott védelme mellett valósítható meg. Emellett nem lehet megfeledkezni a mezőgazdaság, mint kulcsszektor fontosságáról az energetikai biomassza előállításában sem. Ez egyrészt jelentheti az energiaültetvények létesítését, fölöslegek esetén pedig a mezőgazdasági melléktermékek begyűjtését és energetikai hasznosítását. Elsőbbséget kapnak a szervesanyag alapú melléktermékek és hulladékok komposztálása, biogáz üzemekben való hasznosítása és a növénytermesztésben való felhasználás a talajerő utánpótlására.

A mezőgazdaság dekarbonizációjával kapcsolatos részletes feladatokat a Nemzeti Vidékstratégiában, a Darányi Ignác Terv – Új Magyarország Vidékfejlesztési Programban és a Vidékfejlesztési Programban (VP), valamint azok végrehajtási keretrendszerében célszerű részletesen meghatározni, a következő cselekvési irányok figyelembevételével:

RÖVID TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– Az alacsonyabb energia- és hatékonyabb műtrágyahasználattal járó termelési rendszerek (pl. a műtrágyát nem használó ökológiai gazdálkodás) térnyerésének gyorsítása, a talaj kevesebb bolygatásával járó művelési módok elterjedésének elősegítése.

– Felül kell vizsgálni a mezőgazdasági termelési szerkezetet, fokozódó mértékben kell igazítani azt a helyi ökológiai adottságokhoz, növelni kell a gyepek, vizes élőhelyek arányát, az erdősültséget, a magas hozzáadott értéket termelő, fenntartható kertészeti és gyümölcstermesztési rendszerek szerepét a termelésben.

– A rövid ellátási lánccal jellemezhető termelési és értékesítési csatornák (helyi termelői piacok, helyi közösség által támogatott mezőgazdaság, beszerzési közösségek) és a körkörös gazdaság, életciklus-szemlélet elterjedésének ösztönzése, támogatása.

– Precíziós (helyspecifikus) művelési technológiák, valamint ökológiai gazdálkodási módok elterjesztésének ösztönzése, illetve a növény tényleges nitrogénigényéhez igazítható műtrágya felhasználás, melyek által csökkenthető a felhasznált műtrágya mennyiség. Emellett szükséges olyan fajták nemesítése, amelyek hatékonyabban hasznosítják a nitrogént. Kutatások végzése gazdálkodási modell egységek kialakítása és elterjesztése céljából.

Az állattartás esetében a fajlagos metántermelés csökkentése érdekében a hozamok javítása. Ennek eszközei lehetnek többek között a takarmányozás változtatása és az állat jóléti körülményeinek javítása. Az extenzív állattartás arányának növelésével a műtrágyahasználat (ezzel ennek energiaigénye és a kapcsolódó ÜHG-kibocsátás), illetve az intenzív állattartáshoz kapcsolódó egyéb tevékenységekből adódó kibocsátások (épületüzemeltetés, hígtrágyakezelés) is csökkenthetők.

A mezőgazdasági technológiák, művelési módok dekarbonizációs szempontú életciklus vizsgálatának elvégzése, a kapcsolódó módszertanok fejlesztése.

A trágyakezelésre és energetikai (főképp biogáz üzemekben történő) hasznosítására is nagy hangsúlyt kell fektetni. Ezáltal a trágyakezelés nem csak egy mitigációs lehetőség, hanem a szektor energetikai önellátásához és a zárt tápanyag körforgásához is hozzájárul, valamint a termelt energia értékesítése plusz bevételt is jelenthet az ágazatnak.

A műtrágyázási igény csökkentése, ennek érdekében az organikus gazdálkodás támogatása, a települési hulladékból származó komposzt fokozott alkalmazása, valamint az energetikai hasznosítást követően az érett trágyából keletkező fermentált zagy szántóföldre történő visszajuttatása.

Megfelelő fenntarthatósági kritériumok meghatározása a talajhasznosítás (széntartalom növelése) és a bioenergia területén a hosszú távú fenntarthatóság érdekében. Ki kell használni a talaj minimális bolygatásával járó tradicionális, illetve a legújabb tudományos eredményeket hasznosító módszereket (mulcsozás). A kritériumok alkalmazásával a mezőgazdaság többszörösen is hozzá tud járulni a dekarbonizációhoz, miközben akár a megkötött szén mennyiségét is növeli (talaj szénkészlet illetve biomassza formájában).

Az energetikai célú ültetvények telepítése során kiemelt figyelmet kell fordítani arra, hogy ne járjon a környezeti terhelések növekedésével, az erdőterületek mennyiségi és minőségi romlásával. Az energiaültetvények létesítése további, nagyon alapos elemzéseket igényel, hiszen az alacsony energiasűrűség miatt igen jelentős élelmiszer- és takarmánytermő területek energetikai célú felhasználását eredményezheti, valamint negatív hatást gyakorolhat a talajok állapotára.

KÖZÉPTÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

A mezőgazdasági termelési szerkezet teljes körű felülvizsgálata, a biogazdálkodás, tájgazdálkodás arányának radikális növelése, a helyi adottságokhoz, illetve a változó klímához igazodó, magas hozzáadott értéket és minőséget előállító, a vidéki térségeknek jó megélhetést biztosító agrárium kialakítása, minél magasabb feldolgozottsági szintű termékek előállításával.

– A technológia- és tőkeintenzív módszerek felől el kell mozdulni a természeti erőforrásokat ésszerűbben, hatékonyabban hasznosító, a helyi, hagyományos tudásra építő művelési módszerek felé.

– A megújuló energiahasznosítás növelésének céljaival összhangban a geotermikus energia fokozott, de fenntartható hasznosítása a mezőgazdaság egyik kitörési pontja az energetikai önellátásra. A fenntarthatóság érdekében hangsúlyt kell fektetni a technológia fejlesztésére és a geológiai monitoring rendszer kiépítésére, valamint a technológia elterjedésének támogatására.

HOSSZÚ TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A dekarbonizációs követelmények és a ténylegesen bekövetkező klímamódosulások figyelembevételével az éghajlatváltozás, mint peremfeltétel teljes körű integrálása a mezőgazdasági politikákba és mezőgazdasági gyakorlatba.

III.5.7. Erdők szénmegkötése

Magyarország számára nem csak klímapolitikai, de földhasználati, gazdasági szempontból is meghatározó jelentőségű az erdők területének további növelése, az erdőtelepítés folytatása. A Nemzeti Erdőtelepítési Program (2008) határozta meg részletesen az erdőtelepítés lehetőségeit, és célul tűzte ki a 27,4%-os erdősültség elérését 2050–2060-ra, melyet a program elkészítésekor prognosztizált, a jelenleginél lényegesen nagyobb ütemű erdőtelepítéssel lehetne megvalósítani. A Nemzeti Erdőprogram (2004) és éves intézkedési tervei, valamint a Nemzeti Erdőstratégia (2016–2030) határozzák meg az erdőtelepítési cselekvési irányokat és feladatokat. A konkrét kereteket a Vidékfejlesztési Programban rendelkezésre álló uniós források és a programon belüli, a mezőgazdasági és erdészeti intézkedések közti arányok és a prioritások határozzák meg.

Ki kell emelni, hogy a klímavédelmi intézkedések közt az erdőtelepítés nagyon költséghatékony és egyben környezetbarát megoldási lehetőség, ugyanakkor a már meglévő erdők szénmegkötő képességének fenntartása, esetleges növelése, a fakitermelés várható alakulásának vizsgálata is kiemelten fontos.

Az erdőgazdálkodás dekarbonizációjával kapcsolatos részletes feladatokat a Nemzeti Erdőtelepítési Programban, a Nemzeti Erdőstratégiában, valamint ezek végrehajtási keretrendszerében célszerű részletesen meghatározni, a következő cselekvési irányok figyelembevételével:

RÖVID TÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

A meglévő erdei ökoszisztémák szénmegkötő képességének megőrzése, illetve növelése.

– Az erdők által évente megkötött szén-dioxid mennyiségének fenntartása, növelése érdekében folytatni kell az erdőtelepítést (beleértve az iparifa ültetvények, erdősávok, fasorok ültetését, agrár erdészeti rendszerek létesítését) és szakszerű, a klímaváltozás hatásait szem előtt tartó erdőnevelésre van szükség. Ezen tevékenységek, elvitathatatlan mitigációs hasznuk mellett továbbá hozzájárulhatnak a helyi munkaerőre koncentráló, fenntartható foglalkoztatás biztosításához is.

A fa, mint megújítható nyersanyag és energiaforrás szélesebb körű felhasználásának elősegítése, a felhasználási módok (megújítható nyersanyag, energiaforrás) helyes egyensúlyának kialakításával és a klímavédelmi célok (széntárolás, szénmegkötés) nemzetgazdasági szintű optimalizálásának figyelembe vételével. A fatermékek széntároló képességének kihasználása érdekében a faipar fejlesztése, továbbá a megújuló (fa alapú) energia előállítás optimalizálása érdekében a faanyag lánc-felhasználásának elősegítése szükséges. A faanyagból minél nagyobb arányban fatermékek készüljenek, melyek így hosszú távú széntárolóként funkcionálnak (elhasználódásukat követően életciklusuk végén energiatermelésre hasznosíthatók). A fa energetikai célú felhasználása során a hatékonyság növelése (rövid távú szállítás, helyben történő felhasználás, korszerű, magas hatásfokú égetési technológia).

Fafajpolitika dekarbonizációs szempontú vizsgálata, különös tekintettel a természetességre és az őshonosságra , valamint az erdőművelési eljárásokra.

– Stratégiai szempontból feltétlenül fontos, hogy az erdők szénmegkötését egységes, a nemzetközi elvárásoknak is megfelelő modellezés alapján becsüljük és megfelelően számoljuk el, így biztosítva az előrejelzések és az elszámolások konzisztenciáját. Ennek érdekében az érintett intézmények és döntéshozók bevonásával tovább kell fejleszteni a modellezést, valamint biztosítani kell a modellezéshez és az elszámoláshoz szükséges erdészeti és egyéb bemenő adatok rendelkezésre állását. A cél eléréséhez a hazai erdőtervezés, erdőleltározás súlyát és szerepét növelni szükséges.

KÖZÉPTÁVÚ CSELEKVÉSI IRÁNYOK

– A Nemzeti Erdőtelepítési Programban felvázolt jövőkép és a jelenleg ismert trendek alapján az erdőgazdálkodásnak köszönhetően az elmúlt tíz évben jellemző szénmegkötés fenntartása érdekében évi 10–15 ezer hektár új erdő/fás terület telepítésére lenne szükség 2020-tól 2030-ig, majd a szénmegkötés további növelése érdekében várhatóan évi 15–20 ezer hektárra lenne célszerű növelni az erdőtelepítés területét (beleértve az ipari fa ültetvények, az erdősávok, facsoportok ültetését, agrár-erdészeti rendszerek létrehozását is). Ezt a klímaváltozás várható hatásait szem előtt tartva, a termőhelyi adottságok változását figyelembe vevő fafaj megválasztással és a klímaváltozáshoz igazodó erdőművelési eljárások alkalmazásával kell megvalósítani. A földhasználati mód megváltoztatása során szem előtt kell tartani az élelmiszer ellátás biztonságát és a rendelkezésre álló támogatási forrásokat.

Fatermesztés és fakitermelés szabályozása az erdőgazdálkodás dekarbonizációs törekvéseinek figyelembevételével. A szakszerű minőségi fatermesztés előtérbe helyezése és olyan erdőgazdálkodási gyakorlatok alkalmazása szükséges – mind az új erdők, mind a meglévő erdők vonatkozásában – amely az így keletkezett, valamint az erdőkből kitermelt faanyag – a hasznosítás során keletkező fatermékekkel összesítve – legnagyobb széntárolását eredményezi. A nagyobb szervesanyag-termelés és szénmegkötés érdekében az erdei termőhelyek termőképességét – ahol ez lehetséges – javítani, és a faállományok fatermését növelni kell, például a vízgazdálkodás javításával (vízvisszatartás) vagy az erdők szerkezet-átalakításával. A szabályozásnál kiemelt figyelemmel kell lenni arra a LULUCF alatt vállalt kötelezettség teljesítésére, hogy az erdészeti szektor nem válhat kibocsátóvá a nyelőből („no-debit rule”).